Édes otthon... igen, az. A hétvégén otthon voltam... végre, két napot otthon töltöttem. Nem ugyan olyan, mint amikor csak átutazik az ember. Olyan mint egy sziget, ahol végre meg lehet pihenni az élet tengerén folytatott kimerítő úszásban. Vagy mint, amikor korcsolyázik az ember és végre ismét szilárd talaj kerül a lába alá. Biztonságban van az ember, mintha még mindig gyermek lenne. Akkor is van reggel kenyér, ha nem én megyek el érte a boltba. Az első este, most már többedszer, nem bírok elaludni, hiába vagyok fáradt. Jár az agyam.

A címben említett fogalmak sokszor összekapcsolódnak ebben az ok-okozati viszonyban: a kábítószer hatása alatt az ember a mennyországban érzi magát. Nem ebben az összefüggésben, de ez a két szó összekapcsolódott bennem is az elmúlt héten, amikor egyházunk egyik drogterápiás otthonában voltam. Harminc drogos srác között a mennyország elő ízét éreztem meg. Nem örülök, hogy oda jutottak, ahova, de jó helyen vannak abban az otthonban.

Gyönyörűen esik a hó. A múlt hét elején elég volt egy pulcsi... na nem itthon, hanem Rómában. A kedves kis kórusommal jártunk arra, s énekeltünk, meg körülnéztünk. Az elsődleges cél, amiért elindultunk az volt, hogy több másik kórussal egyetemben bemutassuk Liszt Esztergomi miséjének vatikáni változatát, nem máshol, mint a vatikáni Szan Pietroban. Ez azért izgalmas, mert most történt meg először. Különlegessé tett az is, hogy valóban egy mise keretében hangzott el.

Ma a főtér helyett McDonald egyik éttermében interneteztem. Az állandóan bejátszott reklámok szerint egy milliárd vendége volt, vagy van vagy mi. Míg azon gondolkodtam, hogy akkor ez most mit is jelent, vajon a föld lakosságának egy hatoda már valaha eljutott a mekibe vagy sem, egy macska merészkedett be az ajtón. Elég félénken nézelődött. Bizalmatlan volt, s egy fél perc múlva ki is rohant, amint valaki kinyitott az ajtót. Őt biztos nem számolták bele az egymilliárdba. Nem sokkal később egy ősmagyar öltözetű pár érkezett.

A Jelenések könyve a keresztyénség és a Biblia egyik „legproblémásabb”, legvitatottabb könyve kanonizálásától fogva egészen máig. Úgy érzem, hogy református berkeinkben elég távolságtartóan kezeljük. Nem merünk hozzányúlni, pedig azt mondja az első fejezet harmadik verse, hogy „boldog, aki felolvassa, és aki hallgatja”. Fokozza a zavart, hogy Kálvin kommentár sorozatából éppen csak ez a könyv maradt ki, s vele szemben ott van a korunkban egyre növekvő kis egyházak erőteljes „betű szerinti” tanítása.