A Jelenések könyve a keresztyénség és a Biblia egyik „legproblémásabb”, legvitatottabb könyve kanonizálásától fogva egészen máig. Úgy érzem, hogy református berkeinkben elég távolságtartóan kezeljük. Nem merünk hozzányúlni, pedig azt mondja az első fejezet harmadik verse, hogy „boldog, aki felolvassa, és aki hallgatja”. Fokozza a zavart, hogy Kálvin kommentár sorozatából éppen csak ez a könyv maradt ki, s vele szemben ott van a korunkban egyre növekvő kis egyházak erőteljes „betű szerinti” tanítása. Ezek a gondolatok mindig felkavarodnak bennem, mikor olvasni kezdem. A legnagyobb kérdés, hogy mennyire lehet ezt a jövendőre érteni, s mennyire az adott kor sajátos történelem látása, mely saját problémájukra ad megoldást, a reménytelenség orvossága. Mindkét véglettől tartózkodnék. Azt hiszem, hogy az Isten igéje minden kor emberéhez szól. Ezzel persze nem oldódik meg minden vitás kérdés, de alapot adhat a magyarázat szüntelen keresésére. A hét gyülekezetnek írt levél pedig elsősorban az önreflexióra, önvizsgálatra indít.
A szárdiszi gyülekezet súlyos kritikája: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Az intézményesült egyháznak ez az egyik legnagyobb veszélye, problémája. A Lélek munkája által elinduló megújulások, „reformációk” kialakítanak kereteket, visszatérnek, vagy új formákat találnak arra, hogy Isten iránt hálájukat kifejezzék, de ezek az idő múlásával megkeményednek, megcsontosodnak, s még ki is üresedhetnek. Az a neved, hogy „semper reformanda”, pedig megfásult vagy. Keménynek tűnhetnek ezek a gondolatok, de azt hiszem a levél mondata ennél sokkal keményebb. Ott nem felekezetek nevéről és önazonosságáról van szó, hanem életről és halálról, s arról, hogy hatalmas hazugságban lehet élni. Nem csak tetszhalott ember létezik, de tetszélő is. S mi az élet? Ez az emberiség egyik nagy kérdése. Mitől lesz az ember Ember, s az élet Élet. „Nem találtam cselekedeteidet teljesnek” – a cselekedetek teljessége. Jézus élete végén azt mondta a kereszten, hogy „elvégeztetett”. A szmirnai gyülekezet cselekedetei viszont nem teljesek, nem elvégzettek, nem töltik be a rendeltetésüket. S ez alapvetően jellemző az ember életére: kisiklott, nem teljes, nem tölti be a célját. Nem tölti be az istenképűségét, azt, hogy az élő Istenre mutasson, akitől az életet kapta. Nem tölti be a rendeltetését, mert nem tölti be az Isten Lelke.
Ebben a kritikában, ebben a felismerésben hangzanak a következő felszólítások: „emlékezz vissza, hogyan kaptad”, „térj meg”, „ébredj fel”, „tartsd meg”. Van kiút! Keresd! Aktivitásra buzdítanak ezek az igék. Mint mikor valakit gyengédebben, vagy erőteljesebben keltegetnek: Ébredj fel! Olykor még magát noszogatja az ember reggel felkeléskor: kelj már fel!
Az előbbi képnél maradva a levél legörömtelibb híre az, hogy vannak, aki még nem alszanak. Akik tudnak keltegetni. A nagy kérdés már csak az, hogy kik azok. Mert sokan akarják a mai ember figyelmét erre-arra felhívni, felkelteni az érdeklődését. A királyok könyvében, mikor Elizeust keresi az Arám hadsereg, s a szolgája igen megretten. Elizeus annyit kér Istentől: „Uram, nyisd meg a szemét, hadd lásson.” S ekkor meglátja, hogy tüzes sereg áll mögöttük, mellettük. A „láthatatlan” dolgokra akarja Isten a szemünket felnyitni. A szellemi valóságra, arra, hogy több az élet, mint amit abból látni lehet. Még így sem egyszerű, mert egyre többen és többféleképpen hangoztatják ezt. Ez egyfelől örvendetes, másfelől nehezíti a tájékozódásunkat. Azt hiszem, hogy a keresztyénség az, amikor a feltárulkozó szellemi világban egy láthatatlan kéz vezet bennünket. Méghozzá egy átszegezett kéz, Jézus keze.
Szárdisz (Jel. 3,1-6.)
