Feljegyzések egy zarándok naplójából

Elindulásról és megérkezésről

Délután érkeztünk meg Fehérvárcsurgóra, zarándoklatunk kiindulópontjára. Hiába a kései idő, nem maradt üresen a nap. A nyitóáhítat két mondata azóta sem hagy nyugodni: it’s your Camino. Ez az egyik. Egy olyan társunktól hallva, aki tényleg járt az El Camino-n, igen hiteles. Mikor ott járt, ezt mondták Neki, s most nekünk adta tovább ezt az élettapasztalatot, a vándorbatyunkba tette! Ami annyit tesz: ez a Te utad! Egy közösségként indulunk el, járjuk végig, lépésről-lépésre, de sose feledjük, hogy a saját, személyes utunkról van szó! Hogy nyitottsággal és bátorsággal menjünk. Ahogyan Loyolai Ignác imájában is szerepel: „Uram, add, hogy ezt az időt egészen Neked tudjam adni mindazzal, amim van, és ami vagyok…” Másként üres célhajhászat, eredménytelen teljesítménytúra, hamis életjáték. A másik mondat pedig a következő: meg fogunk érkezni, de más emberként térünk majd haza. Mindkettő elsőre is hangzatos, jól csengő útravaló, azonban útközben, végül megérkezve nyernek igazán értelmet. Mikor már nemcsak igazak, hangzatosak és jól csengőek, hanem rólam is szólnak. Amikor rájövök, miről ír Márai Sándor: „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben.” Amikor rájövök, hogy nem is a várva várt balatoni csobbanás a lényeg, ez mindössze járulékos ajándék.

Hősökről

130 megtett kilométer van a lábunkban. Megdöbbentő. Az első napról nem is szólva. Éreztük, hogy küzdöttünk, s ha valaki néhány napja azt mondta volna, Te erre képes vagy, első nap 32 km-t megtenni, lehet, ki is nevettük volna. Hősök voltunk. De másért is. Volt bátorságunk találkozni! Nyitottnak lenni és találkozni önmagunkkal, egymással és Istennel. Napról-napra elhagyni a „fecsegő felszínt”, s a „hallgató mélységgel” szembesülni. Fokozatosan lehullottak az álarcok. Felvállaltuk magunk és egymás törékenységét. Ilyenkor születik új élet, fakad forrás akár a sivatag közepén is. S honnan a szupererő? A legszebb az egészben, hogy mindez nem önnön dicsőségünk, nem önnön hősiességünk. Mikor a „hallgató mély” felkiált két lépés között a térdünkben, a beszélgetések során gyógyuló szívünkben, megtapasztalhatjuk, hogy kevés a saját erőnk. Kevés az óvatosság, és a felelősségteljes bemelegítés a reggeli tornákon, nem elegendőek a kiscsoportok, áhítatok megtervezése. Szükséges, előfeltétel, de nem elégséges. Krisztus mondja: „az én erőm erőtlenség által ér célhoz”.

Fekete, fehér, igen, nem

Utunk felénél bűnbánati napot tartottunk. Életünk úttorlaszaival, útakadályaival foglalkoztunk. Negyven fok ide vagy oda, fekete pólót húztunk magunkra. Nem kínzásképpen, nem szomorkodás végett, hanem segítségül, hogy fokozottan odafigyeljek önmagamra, és arra, hogy mi közöm ehhez a naphoz. Hol vannak az én sebeim? Megízlelhessem, hogy mélységeink valójában az Istenhez való fordulás lehetőségét rejtik magukban. Hogy sérüléseink a barátainkká lehetnek. A fekete póló kifejez, és egyben továbblendít. Kézzelfoghatóvá teszi, ami bennünk van. Este úrvacsorai közösségben éltük meg együtt, hogy emberi törékenységünkben milyen, mikor Isten mégis, újra és újra lehajol. Kezünkre fehér szalag került. Az öröm és megtisztulás jelképe, a folytatás lehetősége. Másnap megpihentünk Bakonybélben, a kilométer számlálók leálltak. Férfiak és nők külön töltöttük az időt, némi rejtéllyel, vajon ki mivel foglalatoskodik. „Mit csinálhatnak a fiúk? Fát vágnak?” „A lányok biztos hajat mosnak…” Délután láttuk újra egymást.

A csendről

Mindennap általában kétszer egy-egy fél órás csendes szakasz váltotta fel a beszéd- és énekszót. Csendben sétáltunk, egymástól leszakadozva, a napi témán, egy-egy kérdésen gondolkodva. Párbeszédben Istennel. Vagy éppen kínlódva, mert csendben lenni nehéz is lehet. Van, hogy zavaró, gondolatainkban egészen máshol járunk, vagy csak egyszerűen nem vagyunk képesek a jelenben járni, elterel a fáradtság és a kevés alvás. Ilyenkor „indokolatlanul” hosszú csendként éljük meg minden percét. Csak legyen már vége… Vagy rávilágít kapcsolatfüggőségünkre: valakivel mindig beszélgetni kell! Akárhogyan is éltünk meg egy-egy csendet, a csend lehetőség: találkozásra és szembesülésre. Megélésre és továbblépésre. A csend szabadság: nincsen jó csend-definíció. Nem kell teljesíteni. Nincs megszabva, hogy minek kell történnie. Szabadságom van nehezen vagy frissítően megélni ezt az időt.  A csend üzen: tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

Közösségről

Utunk során kétszer is úrvacsorai közösségben lehettünk együtt. Fekete pólóinkban, fehér szalagot viselve karunkon a bakonybéli Kálvárián, végül pedig úti célunkat elérve az alsóörsi református templomban. Mély közösséget éltünk meg Istennel és egymással. A magunk egyszerűségével álltunk ott, az út pora volt rajtunk: szószerint és lelki értelemben véve is. Velünk voltak az élményeink, beszélgetéseink, fáradtságunk, közös terheink, és a rengeteg örömteli, hálás pillanat is. Mindez együtt. Őszintén, takargatás nélkül. Mert az életben nem elég menni és menni, számolni a kilométereket, az eltelt éveket, sikereinket és kudarcainkat, nem túlélni kell, hanem megélni az életet. Nemcsak egyedül, hanem együtt is. Nemcsak egymás között, hanem Isten előtt is. Megállni, és a Vele való közösségben megérteni a megérthetetlent, Krisztus arcvonásait fürkészni: a mélyen együttérző, gondoskodó, velünk vándorló, vigasztoló, velünk örvendező Krisztusét.

A folytatásról

A zarándoklat befejeződött, utunk mégis folytatódik: vissza a hétköznapokba. Frissek még az élmények, a találkozások, új kérdéseink, élettörténeteink mondatvégi pontjai, vagy éppen kettőspontjai. Még homályos a szemünk, pislogunk, hogy megérezhessük és megérthessük, mi is történt valójában. Adja meg a velünk vándorló, lépkedő, gondoskodó Istenünk, hogy kipihent szemeink tisztulásával még véletlenül se higgyük el és legyintsünk: délibáb volt csupán… Mert azok a találkozások valóságosak voltak, s a valóságos életre szólnak! Ne hagyja el fülünket a dal: „Indulj az úton, előre nézz, nem tántoríthat ezernyi vész. Életed útját végig kell járni, és az út végén Jézus fog várni…”

 

Kedves Olvasó! Ezek a sorok nem csupán egy elzárt, nyolc napos zarándoklat keretein belül igazak. Ezek nem egy „távoli bolygóról” jött, kódolt üzenet maradványai. A zarándoklat számomra életünk „mini-makett”-jét jelenti. Mikor ránagyítva, időt szánva, koncentráltan szemléljük életünket Krisztussal. És valójában ez a vándorlét a hétköznapok létformája is. Csendesebben megbújva.

Bogyó Zsófia

 

 

Kapcsolódó rendezvény: 

Feliratkozás Comments for "Feljegyzések egy zarándok naplójából" csatornájára