...kinéztem az ablakon és láttam az adventet. Minden csillogott a hó, és jég keverék ruhájában. Mint ezer gyémánt csillogott a távoli tűz játékában.
Szép volt, de kegyetlen is. Tudtam az a tűz ott messze két ( vagy több) embert takar. Nekik nem volt szép a fagy, az eső a hó: sőt ők a bőrükön érezték...
... inkább soha se legyen fehér karácsonyom, ha segíteni nem tudok rajtuk...
 

Arra ébred, hogy zihlál, verítéke csordult le az arcán, szeme kipattant és tétován fokuszált a szemben lévő szekrényrte, tétován keresve a fókuszt; tudata nem értette a létezés egészét: az előbb még mozgott (miért? ő sem tudta), futott, vagy vitte valami, vagy ugrott, zuhant, mindegy, nagy sebességgel ment valahová, és most egyszercsak itt van a szobában, valahol (de hol?),  s a gandolat nem értetette a cezurát itt melette.
Fordult egyet az óra felé: hajnal épp csak elkezdődött. Felült: kellemesen futott rajta a hideg, majd hirtelen fázni kezdett. Az abalakon a fagy csillogott szélen, a keretnél, kint égtek a villanyok, az utcán senki. Senki: a percenként feltünő és elhúzó autók nem tüntek valakinek, de az utca ezeket leszámítva tényleg olyan üres, mintha senki se volna a földön rajta kívül. De van valaki, biztos van.
Ádám volt csak egyedül a földön, de ő sem, mert Isten vele volt."Én viszont lehetek egyedül a földön. Hat milliárd emberrel együtt egyedül. Mert Isten nincs velem."

Havazik. Nem is hó, csak dara, nem sűrűn, de ahoz épp elégé, hogy mire beértem az egyetemre délután, nyoma legyen a füvön, a kitaposott kis utakon.
Ez volt a hó szép oldala. Sokkal kellemetlenebb volt a hóval járó hideg, de ez ellen nem lehet úgyse csinálni semmit: így van, el kell fogadni, a kabátot és nyakat összhúzni. A szél ennek ellenére is vágja, húsig, csontig metszően az apró jégdarabokat, az arcodba, a nyakadba.
Várom a buszt. Sűrűn jár, nem kell várni sokat, csak ép eleget a megfagyáshoz a szeles kis megálóban, ahová senki sem tudja hogy fut be a szél, olyan erősen, metszően: egyik oldalról "a hegy", másikról a bozót védi, mégis a hegyről a szemed közé vág. Kibírod.
Mert ki kell bírnod, hisz ez semmi. Semmi életed milliónyi csodájához, s magához az élethez képest semmi. Mert ez csak fáj...
****
Vannak dolgok, melynek létezését tudod: egy darab fa az utatban keményen horzsolta nyáron a homlokod, szó szerint vakart volna le a száguldó bicikliről, érezeted, tapintottad, vágott. A végén olyan voltam mint egy torkos kisgyerek: arcom két oldalán a kis csikarások olyanok voltak, mint a szétkent lekvár nyomai. De nem fájt annyira.
Van olyan ami nem fáj először, csak később. Ahol az érintés is, bármily finom, ha elhibázod fályyahat: lelkek közt az embernek vigyázni a kell: ott nem láthat, csak valami másik síkon, s ha nem gondolkodik bizony nagy károkat okozhat. Fel se tudjuk fogni, milyen ez: ez Isten csodája.
Adott valami olyasmit, amit nem értünk, de közelebb visz Hozzá, de egymáshoz is minket embereket, akik saját erőnkből még a másik emberhez is ritkán jutunk igazán közel, nem hogy Istenhez. De Szent lelke igenis képes erre, és arra is, hogy ne viselkedjünk "elefánt -lélekként" ha találkozunk a másik ember "porcelán-lelkével": ne csak cserepeket hagyjunk a másikban.
Köszönöm Istenem.

Avagy: Istenem, adj türelmet felebarátaimhoz, de most azonnal! :)
Csak kongMonotonLéptemA folyosón.
-----------
Valóban, nincs rosszabb, mint a kihalt végtelen egyetemi folyosó -- futott át rajtam, mikor ballagtam végig, a hosszú főépületen. Nincs rosszabb, "Dehogy is nem" - kiáltott a lelkem - "Dehogy is nem, nézz magadra!". Törött tükörben láttam az arcom, cserepein láttam magam. Van rettenetesebb: Isten nélküli a tömegbe szürkülni, mint ama bizonyos csacsi a ködbe. Ébredj: nem a folyosó a legrettenetesebb.
Igaza volt.
----------------
Izgalom. Zh osztás. A legkisebb motozás is idegesít. A tanár olvassa a neveket, hangja tompán dobban a túlfalon, s élesen a nevezett szívébe. Félek... hátha mégesem.... biztos rosszul éreztem...
"Ott voltam veled, mint most is"-hallom a lelkemben. "Ne félj, csak higgyj"- súgja valami lent, mélyen, belül. Hitem inog: kibújik az örök Tamás. Kérdések, kételyek. Örvény. Zavar. Fájdalom.
Kinézek és felsóhajtok. Az ég szokatlanul kék, csak most, csak nekem. "Igen"--tudatosul bennem -- "Isten itt van. Velem." Sóhajtok és milliárd kétely szellemét űzi Krisztus vissza mellőlem.
S már csak mellékes, emberi bizonyításként hangzik előttem: "megfelelt".
 

Beadandó feladatot kell kérni Programozás alapjai című tárgyból. Jó mondom, kitaláltam magamnak egy jó, ötös szintű feladatot, de mint kiderült, a tanárnak legalábbis, túl egyszerű volt. Populáció geneteikai modellezés... egyszerű neki.

A keresztezést már valaki becsúszó szereléssel megszerezte már valaki, így nekem maradt az életjáték, genetikus kiegészítéssel. Mondtam már, hogy szeretem a tanáromat? (Na, nem rosszra gondolni, csak mint felebarátomat, meg mint magamat. Ám néha utálom magamat. Ilyenkor mi van? :))

Úgyhogy este megyek haza, olvasok egy kicsit és megcsinálom. Fő az, hogy nem szabad kétségbe esni. Ha az Úr adta, akkor tudta, hogy meg tudom vele csinálni, ha nem, akkor meg az Úr segít. Ámen.

"Ne aggodalmaskodjál,
Nézz Istenedre fel.
Ő felruház és táplál,
Rád gondot Ő visel...."