Az első hó

Havazik. Nem is hó, csak dara, nem sűrűn, de ahoz épp elégé, hogy mire beértem az egyetemre délután, nyoma legyen a füvön, a kitaposott kis utakon.
Ez volt a hó szép oldala. Sokkal kellemetlenebb volt a hóval járó hideg, de ez ellen nem lehet úgyse csinálni semmit: így van, el kell fogadni, a kabátot és nyakat összhúzni. A szél ennek ellenére is vágja, húsig, csontig metszően az apró jégdarabokat, az arcodba, a nyakadba.
Várom a buszt. Sűrűn jár, nem kell várni sokat, csak ép eleget a megfagyáshoz a szeles kis megálóban, ahová senki sem tudja hogy fut be a szél, olyan erősen, metszően: egyik oldalról "a hegy", másikról a bozót védi, mégis a hegyről a szemed közé vág. Kibírod.
Mert ki kell bírnod, hisz ez semmi. Semmi életed milliónyi csodájához, s magához az élethez képest semmi. Mert ez csak fáj...
****
Vannak dolgok, melynek létezését tudod: egy darab fa az utatban keményen horzsolta nyáron a homlokod, szó szerint vakart volna le a száguldó bicikliről, érezeted, tapintottad, vágott. A végén olyan voltam mint egy torkos kisgyerek: arcom két oldalán a kis csikarások olyanok voltak, mint a szétkent lekvár nyomai. De nem fájt annyira.
Van olyan ami nem fáj először, csak később. Ahol az érintés is, bármily finom, ha elhibázod fályyahat: lelkek közt az embernek vigyázni a kell: ott nem láthat, csak valami másik síkon, s ha nem gondolkodik bizony nagy károkat okozhat. Fel se tudjuk fogni, milyen ez: ez Isten csodája.
Adott valami olyasmit, amit nem értünk, de közelebb visz Hozzá, de egymáshoz is minket embereket, akik saját erőnkből még a másik emberhez is ritkán jutunk igazán közel, nem hogy Istenhez. De Szent lelke igenis képes erre, és arra is, hogy ne viselkedjünk "elefánt -lélekként" ha találkozunk a másik ember "porcelán-lelkével": ne csak cserepeket hagyjunk a másikban.
Köszönöm Istenem.