Tisztelt közönség, engedjétek meg, hogy bemutassam első kalandjainkat a házalókkal. Nem tudok rájuk más nevet vagy jelzőt adni, mert kéretlenül és váratlanul, de előre megfontolt szándékkal elkövetve próbálták megzavarni otthonunk nyugalmát.
Tegnap délután, mikor hazaértem a munkából, mondja a kedves mama, hogy több alkalommal is csengettek, amire nem válaszolt, mert vagy szoptatott, vagy aludt. (Volna, ha hagyják.) Nem sok idő múlva ismét szól a kaputelefon - ismeritek a lakótelepi lakások eme áldását -, amire már a papa válaszol. Egy jóindulatú középkorú férfihang keresi a mamát (a lánykori nevén, amit az esküvő óta nem használ), itthon van-e. Mondom miért? Mert volna egy ajánlata a számára. Kérdezem, milyen cégtől? Egyéni vállalkozó, de szeretné inkább személyesen előadni az ajánlatát. Mondom ugyan az anyuka nincs itthon, de ha olyan az ajánlat, akkor talán én is megfelelek. A fickó szerint így is jó, úgyhogy beengedtem a lépcsőházba.
Mikor felért, a lakásba már nem engedtem be (a gáz- és vízóraleolvasót sem szoktuk beengedni, nemhogy idegeneket), úgyhogy a lépcsőházban traccsoltunk. Megnyerő, ápolt külsejű, bár kicsit fáradtnak tűnő, harmincas éveinek közepe felé járó férfival beszélgettem, aki tisztelettudó is volt - csak éppen nem hívta senki. Elmondta, hogy ilyen és ilyen fényképeket tudna készíteni a babáról. Mondom honnan szerezte a címet? A környékben van sok babakocsis kismama (ez igaz), tőlük. (Ez nem valószínű, hogy igaz, mert akiket ismerünk, azok egyrészt nem adnak meg címet, másrészt nem tudják a mama lánykori nevét. Arról nem is beszélve, hogy a két kezem bőven elég lenne azon családok megszámlálására, akiket ismerünk a városban.) Köszönöm, mondom, nem kérünk képeket, itt van a digi fényképező, azzal sokkal életszerűbb képeket tudunk készíteni (azt véletlenül sem mondtam, hogy sokkal olcsóbban - legutóbbi információm szerint 30 Ft/9x13-as kép előhívása digitális adathordozóról) a mama kezében, vagy akárhol. A fickó szerint ezekkel a kis, néhány millió képpontos gépekkel nem lehet ilyen minőségű képeket készíteni (ez nem igaz: láttam 9x13-as papírképet 800x600-as jpg-ből - csak nagyon közelről látszik rajta, hogy nem analóg géppel készült a kép, s csak annak, aki tudja, mit kell keresni), az ő 20 millió képpontos gépe az sokkal jobb (ez igaz, amit meg is mondtam neki), és valószínűleg az optikája is fejlettebb (ez is igaz), és a műteremben a megvilágítás sokat tud javítani a képen. Ebben is igaza volt, de mivel már most van annyi kép, hogy a látogatóknak (mármint a szívesen látott látogatóknak) órákig tudnánk mutogatni, nem kérünk belőle. Megértette, elköszönt és elment.
Ma viszont egy húszas évei vége felé járó hölgy jelent meg, aki az ajtón kopogtatott. (Már ez is furcsa volt: hogyan jutott be a lépcsőházba?) Lánykori nevén kereste a kedves mamát - aki éppen aludni próbált, de amúgy sem jött volna elő -, hogy van egy ajánlata a számára. Kérdeztem, miféle? Ehhez tudnia kéne, hogy beszélt-e a mama a kórházban a munkatársával? Mondtam a hölgynek, ha meg tudja mondani a munkatársa nevét, akkor talán meg tudom mondani én is, hogy beszélt-e vele. A hölgy szerint ehhez tudni kellene, hogy melyik kórházban volt a mama. Melyik kórházban van munkatársa? Az ország egész területén. Mondom akkor valószínűleg beszélt vele. De hogy neki a mamával kell beszélnie. Mondom az nem fog menni, de ha olyan az ajánlata, talán én is tudok segíteni. Nem, neki mindenképpen a mamával kell beszélnie. Hát mondom az nem fog menni, volt már itt házaló, köszönjük, nem kérünk az ajánlatából, ahogy korábban sem kértünk belőle, bármi is legyen az. Itt már kezdett kicsit másképp reagálni az eddig kedves és (magát) megnyerő(nek tudó) hölgy: ő nem ezt szokta meg, és különben is. Mondom kedves hölgyem, elnézést kérek, nem akartam megbántani, csupán annyit mondtam, hogy nem kérünk az ajánlatából. Megindult elfelé, félvállról visszavetett valami köszönésfélét, mire mondtam neki, hogy kezicsókolom (R).
Szóval aki gyereket vállal, legyen felkészülve a házalók özönére még akkor is, ha a szülésre felkészítő tanfolyamon az osztályvezető főorvos szerint a kórház nem ad ki adatot senkinek. Tanulság: nem, egy fenét. De akik ezzel foglalkoznak, nagyon ügyelnek arra, hogy ne lehessen lenyomozni őket: nem hagytak itt papírt (miért is hagytak volna? be se engedtem őket), nem mondták meg, honnan van a cím, nem mondták meg, ki küldte őket, és így tovább. Amire pedig a bébinek szüksége van, azt évezredek óta megkapta a mamától, akiknek pedig ebben a "civilizációban" látnia kell a babát, azok előre bejelentkeznek, tisztán és érthetően megmondják a nevüket, beosztásukat, foglalkozásukat és cégüket már a kaputelefonban még akkor is, ha ti hívtátok őket (gondolok itt elsősorban a védőnőre - akivel egyébként már a várandósság ideje alatt találkoznia kellett a mamának - és a gyerekorvosra - akit pedig a család választ azzal, hogy a bébi később megérkezendő TAJ-számát megmondja neki). Tessék tehát nyitott szemmel járni a világban, még akkor is, ha amúgy megnyerő, jó modorú, ápolt, tisztelettudó és mosolygós is lenne az, aki rátok akar sózni valamit.
"Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok! Mindentől, a mi gonosznak látszik, őrizkedjetek!" (1Thess 5,21-22)
(Persze lehet mondani, hogy ez utóbbit meg se próbáltuk - de könyörgöm, hogy próbáltuk volna meg, ha azt sem árulta el a hölgy, hogy miről szólna az ajánlata?)