Magyar Út (1934 szeptember - 1940 december)
1934. őszétől 1936. decemberéig havilapként, ettől kezdve pedig hetilapként jelent meg a Magyar Út, a haladó református ifjúságnak, ezen belül is elsősorban a Soli Deo Gloriának és a népi gondolat ötvöződésének a fóruma. 1941. januárjától átvette a lapot az akkor alakult Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. Ezzel ugyan a Magyar Út SDG-hez kötődése végleg megszűnt, de nem szűnt meg a szerkesztőknek és a szerzőgárdának a kálvinizmushoz kötődése. Változás, némi jobbra tolódás csak évekkel később következett be.
A Magyar Útnak - írja méltatója, Salamon Konrád */ - "elévülhetetlen érdeme, hogy olvasók - elsősorban az ifjúság - tömegeit fordította a népi-falukutató mozgalom irányába, s indította el egy olyan úton, amely jóval messzebbre vezetett az elindítók néha botlató ösvényeinél.
Az előbbi fejezetből kitűnik, hogy a Magyar Út az SDG Új Magyarságának újrakeresztelt folytatása. Ez utóbbit havi folyóiratból kéthetente megjelenő lappá akarták sűríteni, s ehhez lapengedélyt kértek, az SDG lapkérelmét azonban visszautasították. Ekkor - az 1934. szeptember 22-én tartott rendkívüli közgyűlésen - megalakították a Magyar Út Társaságot, amely - mondja a jegyzőkönyv - már nem volt jogutódja az Új Magyarság Társaságnak, nem jogi személy,
*/ Salamon Konrád: A Soli Deo Gloria Magyar Útja és a népi mozgalom kezdetei. Confessio, 1982/4. szám, 18-30. oldal
hanem a Szövetség autonómiával bíró szerve, intézi az SDG sajtóügyeit. Elnöke Fónyad Dezső lelkész lett. Egyidejűleg alapkezelő és lapkezelő bizottság is alakult. 1934. szeptemberében megjelent a Magyar Út első száma. Mint a beköszöntő írta: "A Magyar Út elindul az önállóság útján, hogy többet szolgálhasson annak a szellemnek, amelyből megszületett, az SDG evangéliumi és reformátori gondolatának."
Ezzel azonban nem lehetett megszüntetni azokat a vádakat, amelyek az SDG fejére olvasták, hogy túl sokat foglalkozik közélettel. Ezért az Intézőbizottság 1935.május 13-i ülésén lemondott a Magyar Út kiadásáról, bízva abban, hogy a további szerkesztők amúgyis érvényesíteni fogják a lapban az SDG szellemi irányzatát. Pap Béla - a lap eddigi és további szerkesztője - 1935. július 14-i jelentésében a történteket így rögzítette:
"Az Egyetemes Konvent Missziói Bizottsága nem tartotta helyesnek, hogy a Soli Deo Gloria Szövetség olyan könyveket (Matolcsy Mátyás: Agrárpolitikai feladatok Magyarországon) és lapokat (Magyar Út) adjon ki, amelyek nem kimondottan diák és evangéliumi jellegűek. Ezért a Szövetség elnöksége a további bonyodalmak elkerülése érdekében (...) a Magyar Út tulajdon- és kiadói jogát Pap Béla eddigi felelős szerkesztőnek adta át."
A lap irányvonalát egyértelműen és tömören fogalmazták meg a szerkesztők, mindjárt az első számban.
Papp Béla:
"Magyar földön, magyar verítékkel, magyar célok szolgálatára, magyar utat kell építeni még akkor is, ha ez beteg tradíciók lerombolását, klikk vagy látszólagos osztályérdekek összetörését jelenti. (...) A Magyar Út ennek a nagy magyar gondolatnak akar szerény, de méltó szolgája lenni. Ezt a szolgálatot nem sajátítja ki magának, de... Ez az a látás, amely meghatározza viszonyát a Tradícióhoz és a Forradalomhoz, a Tőkéhez és a Munkához, az Egyházhoz és a Kormányhoz. Nem tradicionális: ha a tradíció ólomcsizma, de tradicionális, ha ez az örök magyar értékek megbecsülésében áll. Nem forradalmi, ha az felszabadított szenvedélyek pusztító tüze, de forradalmi, ha az igazság hódító lendülete. Nem kapitalista, ha a tőke kizsákmányolást jelent, de kapitalista, ha a tőke úr helyett szolga lesz: a magyar sáfárkodás alapfeltétele. Egyházias, ahol az egyház Evangéliumot jelent, egyházellenes, ahol az egyház csak megüresedett formát jelent. Nem hivatalból ellenzéki és nem hivatalból kormánypárti. Az abszolút mérték függetlenségével néz, lát, dícsér és ítél. Így lesz a Magyar Út a magyar holnap útja!"
Tiszta beszéd ez, példaként felmutatandó érték, hiszen a cikk-cakkos magyar közelmúlt "forradalomnak", "hagyománynak", "bal" és "jobb" oldalnak, szinte valamennyi fogalomnak hol pozitív, hol negatív tartalmat adott, s így terminológiai tisztázás nélkül nem is tudjuk egymás szavát-gondolatát megérteni.
Hasonlóan egyértelmű útjelző ugyanebben az első számban a másik szerkesztő, Kiss Sándor elhatárolódása a napi politikától:
"Nem politizál, hanem országot épít az a fiatal nemzedék, a megújult harmincasok, amely nem kénytelenségből, hanem érzelmi alapon, de értelmének hideg lemérése alapján megállapítja: Így nem mehet tovább! Nem okol elődöket, nem kárhoztatja a mát ez a nemzedék, csak megállapítja, hogy a magyar élet eddigi útja tragikus szakadékhoz fut s a jövőtbírás biztató szépségével keresi az igazi magyar utat. Ezért is nem halad a szokványos politika útján. Neki nem pártélet, nem protekció, nem könnyű siker kell; új magyar élet, új magyar embertípus kialakítása az égető szükség."
Bajcsy Zsilinszky Endre a Magyar Út induló számában (8-9. oldal) a kicsinyes napi ügyekről, a magyar sorskérdések felé akarta terelni a fiatalságot:
"... a magyar ifjúságnak, ha valóban magasabbrendű szeretettel szereti önmagát és szereti önmagában a magyarság és az ifjúság kollektív géniuszát, nem volna szabad elfecsérelnie idejét és romlatlan erejét aprólékos, úgynevezett ifjúsági kérdésekkel, hanem rá kellene vetnie magát testtel és lélekkel a nagy és egyetemes kérdésekre. Ne Hitler Adolfban, hanem Kossuth Lajosban keresse az útmutatót, akinek egész nemzetpolitikai, szociális és külpolitikai eszmevilága ezerszer elevenebb és modernebb ma is, mint mindenki és minden, aki és ami magyar földön tényező volt 1849 óta mind a mai napig."
A szerkesztők az ország komor helyzetének tárgyilagos feltárlását - lelkieket, szellemieket és anyagiakat egyaránt ideértve - előbbrevalónak tartották, mint az igénytelenségre nevelő sajtó langymeleg hangjához való igazodást, s ezt becsületesen le is szögezték (1. sz. 7. oldal):
"(...) nem alkalmazkodunk mindenben a közönség ízléséhez és igényéhez. Nem könnyű, szórakoztató újság a Magyar Út. Ma igen súlyos problémákkal kell megbirkóznia annak, aki a jó üzleten kívül építeni is akar. A magyarságnak meg kell szokni - vagy úgy is mondhatjuk, hogy tanulni - azt, hogy a mai magyar sajtó hivatása nem merülhet ki a szenzációk közlésében és a szórakoztatásban."
Ha a Magyar Útban közölt írások fontosabb témáit kívánjuk áttekinteni, akkor - e lapban elfoglalt összterjedelmet tekintve - a következő sorrendről számolhatunk be.
Messze a legjelentősebb - a hat és fél év összes oldalszámának kereken negyedét teszik ki - az irodalommal foglalkozó írások. Ezt követik a művészettel foglalkozó tanulmányok, majd sorban: a külpolitika, a szociológia, az ifjúság- és művelődéspolitika, a társadalomtörténet és világnézet, a vallás és egyház, a belpolitika, az agrárpolitika köréből vett írások. A felsorolás jól érzékelteti a Magyar Út irányultságát.
A szerzőgárda ugyancsak rangos. A publicisztikában a legjelentősebbek: Bodor György, Csaba Rezső, Féja Géza, Fónyad Dezső, Jócsik Lajos, Kelemen Sándor, Kiss Sándor (a lelkész), Kodolányi János, Kovács Imre, Kovács István, Makkai Sándor, Móricz Miklós, Morvay István, Németh László, Ónodi Szabó Lajos, Pál Antal, Pap Béla, Ravasz László, Szíj Gábor (polgári nevén Szíjgyártó László), Szíj Rezső, Sz. Weress Jolán, Veres Péter.
Az irodalomban-művészetben jeleskedők közül: Gyökössy Endre, Kodály Zoltán, Nagy Imre (költő), Sinka István, Szabédi László, Tatay Sándor.
Miután világnézeti és társadalompolitikai hetilapról van szó, mindenekelőtt a kor legerősebb politikai áramlatai közötti eligazodást, önmeghatározást kellett tisztázni. Ennek a feladatnak a lap eleget is tett, már címével is jelezve, hogy sem balra sem jobbra nem kötelezi el magát, s elhatárolódik mind a maradi-konzervatív, mind a vörös vagy zöld radikális irányzatoktól. A saját út keresése végigvonul valamennyi évfolyamon, frissen reagálva a nemzetközi és a hazai politika eseményeire.
A hitlerizmus németországi uralomrajutását (1933) követően a református egyházban ellentmondó nézetek kavarogtak. Még nem lehet megállapítani - írja a Magyar Út az első számában (6-7 oldal) -, hogy "a Szentlélek tüze csap-e ki belőle, vagy az ősi pogány ember gyűlöletének kénköves lángja."
A kérdés azonban már utat enged a legsötétebb gyanúnak, s a későbbiekben valóban hangot kap a lapban a nácizmus kemény elítélése (Ld. Magyar Út 1936. május 1-i számát). Kiss Sándor "A Harmadik Birodalom új arca" című cikkét így zárja: "Európának még nagy lecke lesz a Harmadik Birodalom, ha nem tud vagy nem akar feladataival őszintén és következetesen szembenézni." (1936. szeptember 1.)
Teljes elutasításban részesül - már csak ateizmusa miatt is - a bolsevista út. Legtisztábban Endrédi János fogalmazza meg "Antibolsevista blokk?" című írásában (Magyar Út, 1936. október 15. 5. oldal). Az evangélikus egyház vezetői Raffay Sándor, Pesthy Pál) a vörös forradalom elleni összefogásra szólították fel az egyházakat, a Turul Szövetség pedig antibolsevista ifjúsági világkongresszus megrendezésére készült. A cikk jogosnak ismeri el a riadalmat: "Mindezek mögött a megnyilatkozások mögött ott van az a félelem-meglátás, hogyha diadalmaskodni tud a vörös rém, akkor nekünk is jaj! és nekünk is százszor rossz."
1936-37-ben már nem lehetett kétség a náci birodalom szándéka felől, sem világuralmukat, sem a zsidók fizikai felszámolását tekintve. 1937. márciusában XI. Pius pápa az "Égő aggodalommal..." kezdetű enciklikájában tiltakozott a katolikus egyház németországi üldözése ellen, megbélyegezte a totalitárius rendszereket és elítélte a faji törvényeket. A Life and Work második világkonferenciája Oxfordban (1937. július) elmarasztalta a nemzeti önzést és a faji megkülönböztetést, kimondva, hogy minden faj Isten teremtménye.
A "nemzet",a "faj", a "nacionalizmus" fogalmai más-más tartalommal telítődve kavarogtak a hazai politikában, sajtóban is. Nem maradt ettől érintetlen a Magyar Út sem. A népi tábor a "faj" kifejezésén azonban ugyanazt értette, mint Ady: nem az eredetet, hanem azt, ki hova tartozónak érzi magát. Idézzük csak Németh Lászlót,"A magyar faj kialakulásának lehetőségei" című tanulmányát:
"A magyar faj kialakításának lehetősége megvan. Ez azonban évszázadok munkája (...). A belső arc formálásának munkáját, ami ma nemzetmentő és jövőt építő munka, azzal a tudattal kell végezni, hogy teljes eredményt sohasem fognak elérni. Minden erejüket meg kell feszíteni, hogy ne alakulhasson ki - bármilyen hajlamos is rá minden faj és nép - faj-imádás."
"A magyarság belső arcának formálását semmi mással, csak a sokszor emlegetett, de komolyan nem vett, legnagyobb élet- és lélekformáló hatalommal, az Igével lehet. (...) Súlyos ítélet lesz azokon, akik ezt a szót: "keresztyén", frázissá tették, oda alacsonyították, hogy lassan-lassan nem jelent mást az ajkunkon, csak azt, hogy: nem zsidó. A legnagyobb építő és lélekformáló hatalmat ilyen negatívummá alkudó vezetőréteg nem alkalmas a nemzet lelkének formálására. Nem igaz, hogy ma olyan erők formálják a magyar politikát, amelyek a keresztyénség alapjából, az Igéből születtek."
"Egyetlen lélekformáló hatalom előtt akarunk-e fejet hajtani s alázatosan kezébe akarjuk-e adni életünket, hogy átformálja és újjáalakítsa? Rávésődhetnek-e a magyar belső arcra a legnemesebb vonások a Mester keze nyomán, vagy magunk faragunk torzképet magunkból?" (Magyar Út, 1940. december 12. 1-2 oldal)
Németh László soraiból kitűnik, hogy ő és vele együtt a haladó értelmiség túlnyomó hányada - belső erőkkel összefűződött - makroközösségként értelmezte a fajt. Így és csupán a később bekövetkezett tragédia szemüvegét letéve, a maga történelmi szövetében szabad csak néznünk azt is, hogy a Magyar Út sodródva a korral, a harmincas évek vége felé egyre többször emlegette a zsidókérdést. Mit értettek ez alatt?
Kovács Imre - alighanem a legradikálisabb falukutató - a Magyar Út 1937. április 22-i számában (3.old.)
"A Földbirtokpolitika" című cikkében így fogalmaz: "A Márciusi Front nem tesz különbséget kérdések között: a földkérdéstől a zsidókérdésig mindent számontart (...). Valljuk, hogy van zsidókérdés, de van földkérdés is. Követeljük a földkérdés megoldását és ezzel együtt a zsidókérdését is."
A párhuzamosan kezelt két "kérdés" egyértelműen gazdasági probléma: ahogyan egyetlen földreform-koncepció sem követelte a nagybirtokosok földtől való teljes megfosztását, ugyanúgy nem követelte egyetlen - a Magyar Úthoz közelálló - reformer sem a zsidók megfosztását egzisztenciájuktól, emberi jogaikról nem is beszélve.
Igazat kell adnunk Salamon Konrádnak, aki a már idézett Confessio-beli cikkének 25. oldalán azt írja: "(...) a Magyar Út egyik legsúlyosabb hibája az u.n. zsidókérdés állandó feszegetése, ami felett még a Márciusi Front esetében sem húnytak szemet. Meggyőződésük volt ugyanis, hogy a 'zsidóság' a szükséges változások olyan kerékkötője, amely egyfelől saját kapitalizmusának fenntartása érdekében pénzeli az úri reakciót, másfelől viszont magyartalan forradalmi változásokat akar, amivel szintén nem tudtak egyetérteni." Valóban, a magyar-zsidó kapcsolatokat a Magyar Útnak - ha már egyáltalán bolygatta - történelmi-szociológiai vetületben kellett volna tárgyalnia, és megoldásáról is az általa vallott keresztyén etika talaján kellett volna változatokat körüljárni. Ugyanakkor méltányos lett volna Salamon Konrád részéről elmarasztalása mellett rámutatni arra, mekkora távolság választja el a "zsidókérdés" fogalmának tartalmát a holocaust előtt és a holocaust után.
Összefügg a kérdés a nacionalizmus - patriotizmus kérdésével is. A hűvös szemlélőnek érthetetlen, a régiónk etnikumi egymásbaékelődését és a trianoni tragédiát ismerők számára kézenfekvő a nemzeti kérdés elsődlegessége Magyarországon. Barth Károly 1948. évi magyarországi útját követően így emlékezett vissza korábbi tapasztalataira: */
"Amikor 1936-ban utoljára Magyarországon jártam, ugyanazokat a személyeket és köröket, akikkel és amelyekkel most dolgom volt, egy olyan nacionalista lázban találtam, amely mellett mindaz, amit én Németországban átéltem, halványnak és erőltetettnek látszott. A magyar református keresztyénség is tombolt akkor a trianoni békeszerződés ellen, az ezeréves királyság hamari visszaállításában reménykedett és a sárga irigység töltötte el a csehek és a románok ellen."
Amit Barth Károly nyugati szemmel lobogó nacionalizmusnak látott, annak bizony nagyon is valós gyökerei, motívumai voltak, kétségkívül azzal a deformálással, hogy a két világháború közötti korszak vezetői a szociális problémákról igyekeztek túlfűtött revizionizmussal elterelni a figyelmet. A Magyar Út dicséretére legyen mondva, hogy lapjain a magyarság sajátos nemzeti kérdései és a szociális kérdések egyensúlyban voltak, és törekedett a valóság józan, többoldalú megközelítésére.
*/ Jánossy Imre: Barth Károly politikai bizonyságtétele Theológiai Szemle 1977. július-augusztus, 238-244. oldal.
A Magyarország című hetilap 1934. évi karácsonyi száma körképet közölt tizennyolc hazai ifjúsági egyesület vezetőinek nyilatkozataiból. Ezek a megnyilvánulások - mint ezt a Magyar Út "Mérlegen a magyar ifjúság" című két cikke (1935. február 1. és 15.) fehéren-feketén kimutatta, - a valóságtól való távolságtartás és a feladatok helytelen értelmezését tükrözték. Kivételt csupán Buday György, a Szegedi Fiatalok vezetője képezett, aki - Mester Miklós Magyar Út-beli cikke szerint is - reálisan mérte fel a fiatal magyar generáció előtt álló lehetőségeket.
Hasonló mértéktartás és realitás iránti fogékonyság érvényesült a lap hasábjain 1938-39-ben közzétett "Hogyan él a magyar nép?" című sorozatban, amely a társadalmi rétegektől a főiskolásokig ismertette a lakosság szellemi-anyagi körülményeit.
A főkérdés azonban a huszas-harmincas évek fordulóján átszenvedett gazdasági válság utáni langyos konszolidációból, konzervativizmusból való kibontakozás, vagyis a reform volt, amelynek lehetőségeit és rész-teendőit Németh László a lap 1935. április 1-i számában vázolta föl. Fónyad Dezső jól látta, hogy a változás záloga a megváltozott emberekben van. Az újság 1935. december 1-i számában cikket közölt "A reform kulcsa" címmel, amelyet így kezdett:
"Azok a reformok, amikkel ma tele van a magyar levegő és megoldatlanságukkal megülik az ország életét, mint nehéz köd üli meg a mellünket, örökre álmok maradnak, ha nem épül alájuk egy olyan nemzedék, amelynek nem csak szellemi csemegéje, elméleti vesszőparipája a reformok megvalósulása, hanem röviden és egyszerűen a létkérdése. Ahol egy nemzedék felismeri hivatását és ráébred arra, hogy tüdejéből kifogy a levegő, ha eláll a küldetéstől, ott nincs helye a tamáskodásnak, a paktálásnak, csak az engedelmességnek. A fölismert eszme igazsága kényszerít olyan erővel, mint az éhező embert kergeti a gyomra egy falat kenyér után. "
Keserű és felrázó Fónyad tanulmánya, mozgósító a befejezése is:
"Egy egész világ változott meg körülöttünk és naponként a lét nem-lét határán állunk, de a mi diákságunkat úgy tanítják iskoláinkban, sőt főiskoláinkon, mintha a gazdasági liberalizmus boldog csemetéi volnának. Kifeszített kötél az élete, otthona szörnyű realitásai és iskolája múzeumi világa között. Fel kell őrlődnie abban a harcban, amit egyfelől a fizikai létét fenyegető elavult, élettelen, korszerűtlen magyar közoktatással vív. Mesterségesen zárják el attól, hogy világa rányomakodó kérdéseivel szembenézhessen, ha egyszer látása nem egyezik a tegnapról ittfelejtett nevelői társadalom világ és nemzetszemléletével."
Ami a diákoknak az elavult oktatási rendszer, az volt a politikában a konzervatív, nagybirtokos-nagytőkés elit. A harmincas évek derekán megreccsent az uralkodóréteg magabiztossága, Gömbös Gyula miniszterelnöksége és meghirdetett 95 pontja, továbbá a református egyházhoz sok szállal kötődő Darányi Ignác fiának, Darányi Kálmánnak a mezőgazdasági tárca élén vállalt szerepe felvillantott némi reményt a bebetonozott társadalmi hierarchia megbontására. Ez a várakozás beszűrődött a Magyar Út hasábjaira is, de ezt hamarosan kiábrándulás követte, amikor világossá lett, hogy a felkavart állóvíz mélyéről fasisztoid, jobboldali nézetek és módszerek törtek elő. A csalódást Pap Béla fogalmazta meg egyértelműen a Magyar Út 1936. október 15-i számának vezércikkében, szembeállítva a Bethlen-i félfeudális hatalmat a Gömbös-i ígéretekkel. Az előbbi "a világháborúban és forradalomban megingott és talaját veszített társadalmi és gazdasági rendet akarta újra megszilárdítani (...), a másik gondolat új Magyarország születéséről álmodott. Nem stabilizálni és konzerválni akart, de átgyúrni, új formákba önteni a magyarság forrongó múltját."
És a végkövetkeztetés:
"Bethlen nagysága nem abban van, hogy magát a konzerváló politikához kötötte le, hanem abban, hogy azt klasszikus módon művelte. Gömbös történelmi jelentősége nem abban van, hogy politikai eszményeit hogyan képviselte, azokból megvalósításra mennyit segített, hanem abban, hogy ehhez az új koncepcióhoz állt. Az első esetben nagyobb volt az ember, mint a koncepció, az utóbbiban nagyobb volt a koncepció, mint az ember. A jövő pedig nem a nagyobb emberé, hanem a nagyobb eszméé!"
"A magyar politika számára a válaszút az: - vezéreitől függetlenül - melyik gondolatot viszi diadalra? Egy bizonyos: a magyarságnak az utóbbi a létérdeke!"
A református értelmiség legjobbjainak kiábrándulása a "hivatalos" reformokból, párhuzamosan ment végbe a népi írók csalódásával. (Ismeretes, hogy amikor Gömbös miniszterelnök meghívására a népi írók elmentek egy ismerkedő találkozóra, Móricz Zsigmond előhúzott egy cédulát és felolvasta, hogy miből áll Magyarországon egy gazdasági cseléd reggelije, ebédje, vacsorája; ezzel az "együttműködési" kísérlet be is fejeződött.)
A hazai valóság mélyfúrásai mellett jelentősek a Magyar Útban a környezet, elsősorban a Duna-medence összefogásának a kérdése. Mester Miklós mindjárt az induló számban a Dunai Szövetségről ír súlyos tanulmányt. Több más cikk mellett ugyanerről szól Péter János (későbbi külügyminiszter) is "Útkeresés a Dunavölgyében" című írásában (Magyar Út, 1936. május 1.) és ugyanitt találjuk a német és a magyar érdekek eltéréséről szóló bátor cikket is.
A kritikai rovatban a színházi bemutatókról és az új filmekről, a megjelent könyvekről olvashatunk ismertetést, bírálatot, képet kapunk a kiállításokról.
Különösen értékes Kodály Zoltán "Mi a magyar a zenében" című tanulmánya (1940. 7. szám, 3. oldal) és Asztalos István erdélyi író első bemutatása a magyar sajtóban "Elmondja János" című könyvének hazai megjelenése alkalmából (1940. szeptember 12. 6. oldal)
Méltán merül fel a kérdés: mennyire volt "vallásos" ez a folyóirat, mi jelzi, hogy az SDG magának tudhatta?
Mindenekelőtt a lap nagyívű, tiszta mondanivalóját az Írás alapján álló lelkész-szerkesztők határozták meg.
Ezen túlmenően a már említett Repertórium 153, egyházzal és vallással kapcsolatos írást regisztrál, ehhez csatlakoznak az SDG-ről, KIE-ről és a kálvinizmus művelődéstörténeti jelentőségéről írott cikkek. "Politizáljanak-e a papok?" cím alatt Pap Béla és más lelkészek mondják el erről véleményüket, egyértelműen az etikus közélet mellett téve le a voksukat (1936. július 1. és 15.)
1937. december 10-én a lap az SDG-t veszi védelmébe az őt ért támadások ellen a "Krisztus-Antikrisztus" című cikkben. Erdei Ferenc terjedelmes tanulmányban számol be az SDG faluvezetőknek tartott szárszói konferenciájáról (1938. szeptember 1.), ezt a cikket a Függelékben facsimilében közöljük. Bőven ír a lap a szilicei táborról és az ideiglenesen visszatért Rozsnyó mellé tervezett "Felvidéki Ház"-zal kapcsolatos elképzelésekről, feladatokról (1939. február 4. és április 22.).
A Református Diákmozgalmat, az Új Magyarságot és a Magyar Utat folyamatként kell tekintenünk. A mozgalom is így tekintette, erre vall a szerkesztő Pap Béla írása 1939. szilveszterén "Magyar Út előre!" című cikkében:
"Az igazság mindig győz. A mi igazságunk is győzött. A kis szerény ifjúsági lapból Új Magyarság, az Új Magyarságból Magyar Út; a havilapból kéthetenként megjelenő, a kéthetenként megjelenőből hetenként zörgető; a kis formátumúból nagyobb alakúvá, egészen nagy alakú lesz, lett. Benne, általa megszületett az első alkalom a független magyar újságírás megteremtésére."
A folyóirat "egyirányú" kommunikációja mellett a Magyar Út új formákban próbált kölcsön-kapcsolatot teremteni a lap és olvasói között. Az új formák között legjelentősebbek a "Magyar Út Társasnapok." Ezekről a szárszói konferenciák során szólunk, de érzékeltessük példaként itt is ezek jellegét és tartalmát az 1936. augusztus 14-től 17-ig Szárszón tartott "Társas napok" programjával:
14-e, érkezés napja. Este 8-tól 10-ig:
Gulyás Gábor: A tőke a magyarság szolgálatában
15-e, Péter János: Krisztus és az anyagi világ. (Bibliai eszmecsere)
Kovács Imre: A föld a magyarság szolgálatában
Fónyad Dezső: A magyarság Európában
16-a, Istentisztelet:
Esze Tamás: Krisztus és a szellemi Világ
Makkai Sándor: Nemzeti kultúránk alapvonásai
Féja Géza: Nemzeti kultúránk az európai kultúrában
17-e, Misszió. Bibliai eszmecsere. Vezeti: Biberauer Richárd
Pap Béla: A magyar református napilap útja
Az olvasóközönséggel való közvetlen találkozást szolgálták a "Magyar Út esték" is. Mint azt az 1936. május 1-i számból megtudjuk, a lap "1936-ig már hét művészestélyt rendezett, hogy önmagát és munkáját bemutassa, hogy az igazi keresztyén magyar életért sóvárgókat és dolgozni akarókat egy táborba összegyűjtse. Kiskunhalas, Buda, Kőbánya, Szeghalom, Dévaványa, Fasor után a következő állomás Szeged lesz."
A cikk jól érzékelteti az elszánás lendületét is:
"Látásunk az a körülöttünk forrongó világban, hogy újjá lesz minden és nekünk készülnünk kell az új politika új épületének magasra emelésére. Valljuk, hogy a régi magyarság kiesett az Idő rostájából. Az új magyarságnak pedig el kell hagynia a régieknek azt a gyávaságát, hogy mások életének elkésett utánzója, majmolója legyen. Föl kell szabadulnia - különben meg fog halni - abból a szolgaságból, hogy akár a maga bűneinek, akár a mások önző érdekeinek öntudatlan nemtörődömségből szolgája legyen. A magyarságnak az a küldetése, hogy saját nemzeti jellege és kultúrája által egyetemesen emberi értékű életet termeljen ki és valósítson meg az élet minden területén, mert csak annyira van és lesz létjoga, és annyiba fog élete a jövendő számára elpusztíthatatlan értéket hordozni, amennyiben ezt meg tudja valósítani."
A Magyar Út cikk-szerzőinek egész sora híres ember lett, ismerjük nevüket, életművüket, másokról e kötet "Arcképcsarnokában" emlékezünk meg, mint az SDG kiemelkedő egyéniségeiről. Mellettük még számosan ragyogó tollal és fogyhatatlan lelkesedéssel szolgálták a lapot. Szolgálták szerényen, ezért nemegyszer nem is a saját nevüket írták a cikk alá, mint Szíjgyártó László (1916-1983), akinek írásai a Szíj Gábor név fölött jelentek meg. "Alázattal szolgálni a közösséget" - ezen a címen írt róla nekrológot Zsigmond Gyula a Reformátusok Lapja 1983. december 11-i számában, ebből idézünk.
Szíjgyártó László ravatalánál már csak kevesen lehettek ott fiatalságának régi barátai közül. "Az ő szívükben az emlékek árja kavarog arról a szent tűzről,amely ifjúságukat hevítette és napjaikat ma is beragyogja.
Az Ige volt a szent tűz. De hogy ez a szent tűz nemcsak arra rendeltetett, hogy hódolattal körülálljuk és fázós lelkünket melengessük mellette, hanem parancsot is sugároz: ki-ki gyújtsa meg e tűznél a maga fáklyáját és vihartól, esőtől, széltől önnön kezével óvva vigyen ragyogást a bűn és a nyomor sötétségében vergődő világba, elsősorban szűkebb hazájába, - ehhez a felismeréshez olyan váteszekre volt szükség, mint Ady Endre és Szabó Dezső.
És a "Láznak ifjú serege" kezdett felsorakozni. Ma már, a szárszói konferencia 40. évfordulóját méltató és elemző tanulmányok sora alapján nem minősíthető alaptalan büszkélkedésnek, hogy a sereg legszervezettebb, az Igén alapuló közösségi szolgálatot legtudatosabban vállaló osztaga a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség volt.
A Magyar Út-at, amely az SDG lapjaként indult, s később is szorosan kötődött hozzá, nemcsak a Szövetség tagjai olvasták. A KIE, sőt a KALOT tagjai, hívő és nem-hívő fiatalok egyaránt kerestek benne eligazítást az eszmék és téveszmék akkor kavargó áradatában.
Szíj Gábor, azaz Szíjgyártó László ennek a lapnak egyik legszorgalmasabb munkatársa volt. A közéletet elemző cikkek egész sora mellett rendszeresen írt könyv- és filmkritikákat is.
Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy milyen csodálatos kegyelmi ajándékban részesült: sejtjeiben, idegvégződéseiben hordozta a "jót s jól" nagy titkát, éles logikával és ragyogó stílussal rostálta ki az ocsút a tiszta búzából, kérlelhetetlenül leplezte le a cifraságokba burkolt álságokat.
Alázattal szolgálni a közösséget - ez volt annakidején a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség nem dobravert, de tettekben ható jelszava. Ezt az életelvet vitte innen tovább műfordítói pályájára Szíjgyártó László. Törékeny testében hihetetlen energia lakozott. Negyvenkét könyvet fordított angolból, franciából, németből.
Alázattal szolgált egész életében. Enni adott nem egy, de sok ezer igazságra, szépségre és jóra éhezőnek."