16. 1943. Magyar Élet Tábor

Az 1943. év a konferenciák megszokott rendjében új kezdeményezésekkel jelentkezett. Új volt a vallástanárok részére tartott konferencia. Balla Péter a zsoltár és népdalhetek keretében már az előző évben is tartott egy-egy bibliai napot. ez a kezdeményezés most oda növekedett, hogy augusztusban egy egész héten a résztvevők csak a Biblia megismerésével foglalkoztak. És új kezdeményezés volt a Református Diákmozgalom sajtótábora is.A Szövetség újságja ebben az évben új, nagy formátumban, új elgondolásokkal jelent meg, s ennek a továbbfejlesztését szolgálta a sajtótábor.
Messze kiemelkedett azonban a konferenciák közül a népi írókkal való újabb nagy találkozás. Ennek a külön meghívóján is ugyanaz a fejcím: "Az ifjúság az új magyar szellemért", mint az előző évi konferenciáén, de a háború fejleményei, a sztálingrádi vesztett csata, a határainkhoz közeledő front kiélezték a gondolatokat, az előadások vitáit.
A második fejcím: "Magyar Élet tábor", a Magyar Élet könyvkiadóhoz, személy szerint Püski Sándorhoz kapcsolta a konferenciát. Utólag vita alakult ki afelől, ki is rendezte a találkozót? Majdnem fél évszázad történelmi távlatából nézve az a legvalószínűbb, hogy sem az SDG Diákszövetség, sem a Magyar Élet könyvkiadó külön-külön nem rendezhette volna meg. Az a szerencsés összefonódó kettősség, amely gyakorlatilag a Kabay Kör személyein és munkáján keresztül alakult ki, tette lehetővé ezt a konferenciát, amely hatásaiban mind a mai napig jelen van az ország életében.
A németektől ellenőrzött Európában hátborzongatóan bátor vállalkozás: hatszáz cselekedni vágyó fiatal egy álló hétig tartó testvéri találkozón lesi, hallgatja szellemi vezetői ajkáról, hogy a németek biztosra vett veresége után hogyan kell hozzáfogni az új Magyarország felépítéséhez. /A Magyar Élet Kiadó 1943. végén "Szárszó" címen megjelentette a konferencia jegyzőkönyvét. A jegyzőkönyv 1983-ban újból napvilágot látott a Kossuth Könyvkiadó gondozásában, kiegészítve a találkozóhoz vezető utak dokumentálásával és a sajtóvisszhang-vitával. Balla Péter előadása csak az utóbbiban szerepel, csonkán, kiegészítése a Confessio 1984/1. számában található. Formai-terjedelmi okokból Karácsony Sándor előadása mindkét kiadásból kimaradt, ezt viszont a Confessio 1985/3. száma közli. A Kossuth-kiadvány ettől eltekintve teljes; Kos István előadása, Gombos Gyula és marosi Péter felszólalása kimaradt, ők a közléshez nem járultak hozzá. A kétszer is kiadott jegyzőkönyvre tekintettel eltekintünk az előadások és viták ismertetésétől, annak lényegi visszaadása az igazat megvallva túlerős tömörítésben nem is oldható meg, bár arra "A református ifjúság a két világháború között" c., rövidesen megjelenő kötetben kísérletet teszünk./
A konferencia elnök Bognár István tanár, az SDG ügyvezető alelnöke, fiú-internátusának vezetője. Titkára ugyanaz a Borvető Béla, aki az 1941. és 1942. évi találkozókon ellátta ezt a tisztet, s aki az SDG Kabay Körben is, a Magyar Élet Kiadóvállalaltnál is fáradhatatlan szervezőnek bizonyult.
Szemben az előző évi szárszói táborral, ez megint - a '42 februárihoz hasonló - rétegtalálkozó. Az értelmiségiek között itt vannak a parasztszármazású Győrffy-kollégisták, a a Parasztszövetséget és a kalászos gazdákat legalább harmincan képviselik, élükön Dobi Istvánnal, Nagy Ferenccel, Dancs Józseffel. A Diósgyőri Vasgyárból tizenkilencen jöttek el, és általában: a népi írók olvasói: diákok, parasztok, ipari munkások, pedagógusok, mindenfajta felekezet papjai. Hatszáz fiatal, "akinek lelke vívódik a magyar jövő kérdésével". A problémák, amelyeket megvitattak, a magyar föld, a gazdasági élet, a társadalmi és állami fejlődés, művelődés és politika megoldásra váró kérdései. Hat napon keresztül pedig szinte vezérfonalként vonult végig az előadásokon és hozzászólásokon az összefogás nagy kérdése.
Hogyan engedhették meg ezt a találkozót Horthyék?
Bizonyos, hogy a front közeledése a kormányzat realistább tagjait az angolszász hatalmakkal és a balodlali való párbeszédre sarkallta, közéjük tartozott a belügyminiszter is. Dobi István viszont éppen Szárszón, Nagy Ferenc környezetéből hallja, hogy "Keresztes-Fischer véleménye szerint kommunista összejövetel folyik Szárszón és hamarosan szétüttet a gyülekezet között". /Dobi István: Szárszói emlékek. In: Vallomás és történelem. Budapest, 1962./
Melyik a valóság? A helyi őrs két csendőre - talán véletlenül - megjelent a telepen, de Püski találékony felesége elküldte őket. "Hiszen tudják, itt vallásos konferenciákat szoktak rendezni." Találgatások. Két dolog mégis biztosra vehető. Az egyik: Soos Géza SDG elnök, külügyminisztériumi tisztviselő, a tervezett kiugrás egyik előkészítője, kellő biztosítéknak tűnhetett "odafent", hogy a találkozón nem lépik át a megengedhető határt. A másik: messze átlépték, igaz, de ezt, az állásfoglalások radikális forradalmiságát senki sem láthatta előre.
A találkozón a következő előadások hangzottak el:
Kodolányi János: A konferencia bevezető előadása
Erdei Ferenc: A magyar társadalom
I. Társadalomtudományi tájékozódás
II. Modern magyar társadalmi fejlődés
III. A magyar társadalom a két világháború között
IV. Társadalompolitika
Németh László: /cím nélkül/
Jócsik Lajos: A Közép-Dunamedence közgazdasága
Kiss István: Az állam természetrajza
László Gyula: Régészeti néprajz és magyar őstörténelem
Dömötör Sándor: Hagyományaink élete
Balla Péter: Népdal-népzene, magyar műzene
Muharay elemér: Nép kultúra, közösségi kultúra
Erdei Ferenc: A magyar földkérdés
Karácsony Sándor: Magyar nevelés
Püski Sándor: Bevezetés az általános vitához
Veres Péter: Záró előadás
Az előadásokon kívül értékesek, fontosak voltak a /jegyzőkönyvben is megörökített/ hozzászólások, de a beszélgetések, reggeli bibliakörök, baráti párbeszédek is. És a tábortüzek, ahol Balla Péter énekeltette - Kálmán Lajost is segítségül véve - a lobogó lángokat körülülő fiatalságot, ahol Muharay Eelemér népi játékokat idézve szórakoztatta a népet, ahol Gulyás Pál, Sinka István, Szabédi László, Bakó József cenzura elé nem adható verseiket, Asztalos István, Bözödi György, Kádár Lajos, Nagy István, Szabó Pál rövid novelláikat mondták el. Felejthetetlen esték a csillagos ég alatt.
A találkozó résztvevőinek összetételéből következett, hogy mind az előadók között, mind az előadók és az igen aktív hozzászólók között eleven dialógus alakult ki, és éppen a vita adta meg ennek a nem-mindennapi találkozónak a különleges jellegét. A hozzászólók közül kiemelésre kívánkoznak az alábbiak: Asztalos István, Bözödi György, Dobi István, Féja Géza, Juhász Géza, Kardos László, Ravasz János, Somogyi Imre, Szabédi László.
A legnagyobb vitát kétségtelenül a "nemzeti" szocializmus és a "nemzetközi" szocializmus közé szorult szerencsétlen ország kiút-keresése váltotta ki, ezen belül az értelmiség és a népi írók szerepe az ország remélt újjászületésében. Az író feladatát legtisztábban a debreceni irodalmár, Juhász Géza fogalmazta meg:
"A két ellentétes oldal közt, a szakadék alján ott hömpölyög az egységes magyar életakarat. Harmadik oldal? Én is úgy hiszem és vallom: ez a magyar oldal. Lélekben mindnyájan odatartozunk. Elsősorban az írók maguk. Az író, míg meg nem valósul az új, dolgozik érte, ragyogó képet fest róla. De mihelyt megvalósult, ha csakugyan író, azonnal ellenzékbe kerül vele: ahogy bírálta a régit, ugyanúgy kell bírálnia az újat is, kikerülhetetlenül. Minden rendszer egyoldalú, az író pedig a millióarcú életet ábrázolja, a teljes embert szolgálja. Kellemetlen ez a szolgálat a rendszernek, mégis magát ítéli szellemi elsorvadásra, ha lemond róla.
Veres Péter az országra váró feladatot történelmi léptékben jelölte ki:
"Ma különb emberek, parasztok és munkások nevelődnek körülöttünk. A világtörténelem nagy erőivel úgysem fordulhatunk szembe, mert akkor megsemmisülhetnénk. Azt kell tennünk, amit minden életrevaló nép tett a történelem folyamán: alkalmazkodni, hogy megmaradhassunk. Ez minden más eszmei vagy világnézeti igazság előtt áll: Megmaradni. Ahogy lehet. S hogy lehet? Úgy, ahogy a nép nagy többsége hiszi, hogy lehet. Mert a hit nagy erő, a történelemben talán a legelső erő."
A találkozó vulkáni erejét az utórezgésekből ítélhetjük meg. Alig ért véget a szárszói találkozó, a sajtóban egymás után láttak napvilágot a legkülönfélébb beszámolók, merőben eltérő álláspontokat képviselve. 1943 végén megjelent a "népi országgyűlés" /így nevezte az egyik cikk/ jegyzőkönyve, utána megint fellángolt a vita, egyes hullámai 1944-re is átterjedtek. Felbukkantak később a szárszói emlékek az írók, közéleti férfiak visszaemlékezéseiben is. És amikor elkövetkezett a 40. évforduló, és megjelent az ötödfélszázoldalas "Szárszó 1943" kötet, a recenziók - és ez már meglepő - ugyanolyan élességgel feleseltek egymással, mint maguk az egykori állásfoglalások, amelyeket ki-ki a maga meggyőződése szerint idézett.
Itt most csak a korabeli sajtóvitára, annak is csupán néhány részletére térhetünk ki. A támadások főként a szélsőbal- és a szélsőjobb-oldalról érkeztek.
A hivatalos országvezetés jobbratolódásakor életveszélyes volt a szélsőjobb ideológiáját képviselő Egyedül Vagyunk durva, vastagbetűs szedéssel is kiemelt támadása /"Mi történt a szárszói konferencián?" Egyedül Vagyunk, 1944. január 28./:
"Szövetségeseink és katonáink a nyári offenzíva legválságosabb óráit élték, és a konferencián egy-két egész halvány észrevétel kivételével senki sem kongatta meg a vészharangot, senki sem hirdette a lelkeknek a bolsevizmus elleni nagy mozgósítását. Helyette egy hangos és erős tábor nyíltan állást foglalt a történelmi materializmusnak egyedül üdvözítő volta mellett."
"De nem szóltak a konferencia résztvevői a fegyveres honvédelemről, a katonai szellemről, a magyarság harci kiállásáról. /.../ Lét és nemlét kérdése ma nekünk a honvédelem, az arra való lelki felkészülés minden más eszmei és elvi kérdést megelőz, és egy ilyen hosszú nagy átfogó tanácskozás jegyzőkönyveiben egyetlen betűt sem találtunk róla. /.../
A felszólalók kilencven százaléka egyszerűen úgy kezelte a zsidóproblémát, mint a középosztály egyik elfogult magánügyét, tudomást sem akarván venni arról, hogy a nagy élet-halál-küzdelem, amelyben a mi sorsunk is eldől, egyben a világzsidóság fennmaradásának és hegemóniájának egyik legfélelmetesebb történelmi erőfeszítése."
A szociáldemokrata sajtó az egész konferenciát sajátos pártérdekei szerint értékelte, azaz abból a szempontból, mi hasznosítható abból a maga számára /Népünk, 1944. február 18./:
"... a szociáldemokrácia számára minden politikai szövetségnél különb nyereség lenne éppen ezeknek a csoportoknak a szövetsége. Fiatalok, szervezetekkel és orgánumokkal rendelkeznek, jó kapcsolódásokkal, esetleg a protestáns agrártömegek egyik legjobban harcálló rétegét jelentik. /.../ Milyen különös és érdekes, hogy hosszú elszigetelődés után a magyarországi szociáldemokrácia politikai és mozgalmi szövetséglehetőségek középpontjába került..."
A vélemények eltérése nem csupán a politikai lapokra jellemző, átcsaptak a vita hullámai az egyház területére is. Az elmarasztalás olyan súlyos volt, hogy az SDG vezetősége védekezésre kényszerült, hiszen az ellenállás potenciális bázisává felkészített Szövetséget fenyegette leleplezés. Soos Géza az SDG éves munkáját ismertető közgyűlésen negyedórát fordított annak megmagyarázására, miért volt szükséges és érdemes megrendezni a tanácskozást. /Református élet, 1944. márc. 4./
Az alábbiakban Bognár István cikkéből idézünk /"Egyik népi író sem az igazság". Református Diákmozgalom, 1944. január/:
"Nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk ma is, hogy bennünket tiszta szándékok vezetnek. Nem tudunk különbséget tenni ember és ember, magyar és magyar között, úgy ahogy a politikai pártállás, vagy a világnézeti harcok felparcellázták a magyar társadalmat, mert Krisztus evangéliuma mindenkihez szólhat. Szervezeteink nem igazodhatnak a világ berendezéséhez. Társadalmi és emberi nyomorúságokat csak egyféleképpen lehet megoldani s ebből ember ki nem rekeszthet senkit. A Soli Deo Gloria mozgalom ifjúsága ezt a táborozást is igazi konferenciázásnak tekintette. Reggelenként bibliakörbe gyűjtötte a konferencián megjelent református testvéreit, a tábortűznél az utolsó szó az evangélium üzenete volt, majd amikor a tábor már elcsendesedett, imaórára hívogatta a háládatos lelkeket. Ennek az ifjúságnak igen nagy tapasztalatot jelentett ez a konferencia. Igyekezett testvéri légkört teremteni és meglepődve tapasztalhatta, hogy az általa eddig nem ismert munkás testvérek milyen érdeklődéssel és odaadással tudnak részt venni minden beszélgetésben. De ugyanakkor éreznie kellett igen nagy fogyatékosságát, amely a sokszor csak formálissá lett nevelésnek a csődjét jelentette. Éreznie kellett, hogy milyen kevés szóval tud érintkezni azokkal a testvérekkel, akik foglalkozásuknál fogva is mereven az élet realitásait ismerik csak el. Mondanunk sem kell, hogy szociológiailag teljesen kiképzetlen. S az a legnagyobb tapasztalat, ami már nem új az evangéliumi ifjúság körében, hogy ő nem vezető szerepre készül a magyar társadalomban, hanem szolgáló szerepre. A vezetőember, vezetőréteg fogalmát a mai értelmezésben és használatban törölni kell szótárunkból."
Végülis Fónyad Dezső, a református ifjúsági munka egyik reprezentáns képviselője "Vihar Szárszó fölött" c. cikkében így összegezte az egyházi sajtóban lefolyt vitát /Református Jövő, 1944. február 9.; 35 nappal Magyarország náci megszállása előtt/:
"A Soli Deo Gloria szövetséget kezdettől fogva azok a nagy szellemi örökségek, szabadságelvek vezették, amelyeket a magyar kálvinizmus századokon keresztül a legnagyobb üldözések idején is megőrzött. Ezek között nem éppen a legkisebb: a szellem szabadsága. A gondolatok nagy vérkeringésének akadálytalan, szabad forgalma. Elképzelhetetlen minden reformáció, minden szellemi ébredés, ha emberi beavatkozással próbáljuk az idők méhében vajúdó gyermeket abortusszal elkergetni. Az eszmék, gondolatok, világnézetek elé hiába állítunk sorompókat, haszontalan emelünk védőgátakat, azok a bennük rejlő belső erők nyomása folytán a szellemi világ hajszálerein szétáradnak a társadalmak és népek testébe. Balatonszárszó szellemi és lelki gyújtópont volt. Olyan darázsfészekbe nyúlt ott bele egy fiatal nemzedék meztelen, csupasz kézzel, olyan kérdésekkel nézett farkasszemet, amiktől hivatalosak és félelmekkel bélelt maradiak visszariadtak. Szárszó fiatal népe sokkal jobban és erősebben hitt a maga igazságaiban, hitének abszolut erejében, magyarságának kétségbe nem vonható szeretetében, hogy bátran megengedte az ellenvélemények, s más felfogások szabad hangoztatásának kockázatát.
Minden párviadalt vállalt, akár az Ady-kérdésre gondolunk, akár a csonka határokon átnyúló mozdulatokra, vagy éppen nemzetközi ifjúsági fórumokra. Nem félt a destrukció vádjától, de a sovinizmus szemrehányásaitól se, tudott szabad, bátor, őszinte lenni felfelé és lefelé. Átlépett a társadalmi válaszfalak drótsövényein, leült, még a Sarlósokkal, marxistákkal is, hogy megismerje őket, mint ahogy félretéve százados elfogultságokat, könnyen átlépett felekezeti ellentétek konok, sötét falain is, testvéri jobbot nyújtva a magyar katolicizmus fiataljainak ... Szerintünk, ha a szárszói gyűlésnek semmiféle gyakorlati haszna nem lett volna, akkor is történelmi szerepe volt: választóvizére szükség volt. /.../ A valóság talán mégis csak az volna: ha a marxizmus halott, akkor felesleges az aggodalmaskodás, ha pedig valami Marx redivivust, valami megelevenedett és új hódító körútra induló történelmi materializmus arcát látják felbukkanni a szárszói előadások többségében, akkor ezt józanul tudomásul kell venni, hogy a magunk missziójában, keresztyén magyar programjában számot vessünk olyan erőkkel, amelyekkel adott esetben mérkőznünk is kell, mégpedig saját fegyvereinkkel. /.../ Ebből pedig az következik, hogy az Evangélium senki számára sem lehet puha párna, amelyen nagyot nyújtózkodik abban a reményben, hogy a keresztyén Magyarország megvalósulásához jelszavak is elegendők."