Szemben a menekültek és üldözöttek segítésével, amelynet a mozgalom számos tagja és intézménye támogatott, az ellenállási mozgalomban - ezt a földalatti szervezkedés jellege parancsolta - elsősorban vezetői vettek részt. Bátor és kiemelkedő szerepüket mégsem tulajdoníthatjuk kizárólag egyéniségüknek, hiszen az SDG meghatározó eleme volt annak a kapcsolatrendszernek, amely a szervezkedésnek lehetőséget, jelentőséget adott.
A magyar ellenállásban számos szervezet vett részt, közülük témánk szempontjából ki kell emelnünk a Református Egyház és a Külügyminisztérium szerepét.
Protestáns volnaon az ellenállás feje a református egyház püspöke, Ravasz László volt. (Ez még távolról sincs feltárva. A tények vázlatos ismertetésében nagymértékben támaszkodunk Szentiványi Domokos hátrahagyott kéziratára, amelyeket két doboz rejt a Ráday Tudományos Gyüjtemények levéltárában.) Az ország náci megszállását követően 1944. április 3-án a Református Konvent és az Evengélikus Egyház előterjesztése alapján bizalmasan Jarosshoz, az akkori belügyminiszterhez fordult, április 12-én és 18-án pedig magánál a kormányzónál járt, végül Mester Miklóssal (A kormányzó és a magyarországi zsidóság vezetői között Mester Miklós kultusz-államtitkár töltötte be a titkos összekötő szerepét.) május 9-én Sztójay miniszterelnöknél próbálkozott támogatást, de legalábbis jóváhagyást kicsikarni a magyar érdekek és az üldözöttek védellmében. Fellépésének egyik inditó oka az ellenállást szervező Magyar Függetlenségi Mozgalom volt, amely közös akcióra akarta rábírni a hazai egyházakat és Ravasz Lászlót kívánta - főleg Soos Gézán keresztül - ilyen irányban befolyásolni.
Ugyancsak Soos Géza volt egyik kulcsszereplője a Függetlenségi Mozgalom társadalom-mozgató törtekvéseinek, és itt kell kitérnünk a Külügyminisztérium titkos tevékenységére.
"A látható ellenállás egyik gócpontját - írja Szentiványi a fent már hivatkozott kéziratában - a Külügyminisztérium képezte (...) Rengeteg külföldi családi és rokoni kapcsolattal bíró, tulnyomóa többségében liberális konzervatív szervezet volt ez, egy-két kivételtől eltekintve egészében náciellenes. Ez az ellenállás a nácizmus egész kora alatt megnyilvánult."
Néhány tiszt-barátja már 1941-42-ben arra bíztatta a külügyben dolgozó Szentiványi Domokost, szervezzen ellenállási mozgalmat. Ő Soos Gézát bízta meg, találkozzon a csendőrség parancsnokával, Faraghó Gáborral, majd bevonták a washingtoni magyar követségen korábban már négy évet töltő Boér Eleket (a Református Egyház korábbi főgondnokát), és 1942-ben hárman megalakították a Magyar Függetlenségi Mozgalmat. A csoport rövidesen 30 tagra övekedett, 1943-ban pedig már háromszázan voltak.
Hasonlógyorsasággal növekedett a később rossz hírbe kevert Magyar Közösség is. A két társaság között nem volt szervezett kapcsolat, de néhányan - így Soos Géza is - mindekettőnek tagjai voltak és a Magyar Közösséget a Függetlenségi Mozgalomnak mintegy előszobájául tekintették. (Szentmiklóssy István "The Hungarian Independence Movement 1943-1947" c. könyvében /Praeger, New York, 1988/ így jellemzi Soos Gézát: "Egyike volt a fiatal generációlegtehetségesebb, kétségkívül legelhivatottabb tagjainak, aki legközelebb állt Szentiványihoz. Mélyen vallásos volt és még jogi tanulmányainak befejezése előtt vezetője lett a Soli Deo Gloria ifjúsági mozgalomnak. 1938-ban javasolták a Magyar Közösségbe, és rövidesen másokkal együtt vezetőszerepet játszott ott is. Az MFM részben az ő gondolata volt és miután Szentiványi megalapította 1942-ben, az elsők között volt, akit beszervezetek. 1944-ben, amikor az MFM már lényegesen megnövekedett, Szentiványi felállított egy központi titkárságot, hogy a fiatalabb tagoknak az aktivitását figyelemmel kísérhesse. Soos, mint egyike a három titkárnak, a külügyi kérdésekért volt felelős.")
1943-44 feordulójá körül Szentiványi vezetésével megalakították ifj. Horty Miklós "Különleges irodáját", amíg Soos Géza az ellenállás politikai és gazdasági bölcsőjének nevezett.
1944 utolsó hónapjaiban az orosz csapatok már a Kárpátokon belül voltak. December 9-én repült át Soos Géza és Hadnagy Domokos, hogy az akkor már angolszász vezérkarnak tájékoztatást adjanak a magyar ellenállásról és kedvezőbb békekötési feltételeket eszközöljenek ki. Miután a Szovjet nem ismerte el őket, 1945 márciusáig hadifoglyoknakminősítették őket, de módszeres kihallgatásaik szolgáltattak alapot az angolszász vezérkart a magyar helyzetről informáló hatvanhárom oldalas jegyzőkönyvhöz.
A Soos-Hadnagy misszió utolsó és sikertelen kísérlete volt a magyar ellenállásnak, hogy kivonja magát a náci szövetségből, a háborúból, és visszaállítsa a szövetségesekkel megszakadt kapcsolatokat. Ez a remény az angolszász főhadiszállásnak azon a makacs álláspontján bukott meg, hogy az országunkkal kapcsolatos minden katonai kérdés Moszkvára tartozik.
Maga a fegyveres ellenállás, mint ismeretes, több külön-külön induló, de egyre inkább integrálódó csoportból állott. A csoportok összekapcsolássában fontos szerepet töltött be a Szabad Élet Diákmozgalom (SzÉD). Azt 1944 júliusában heten hozták létre, közülük ketten: szegedi Kiss Sándor és Vatai László az SDG arcélét meghatározó egyéniségek voltak. Rajtuk keresztül kapcsolódott a SzÉD - Bereczky Albert és Tildy Zoltán közvetítésével - a Magyar Fronthoz. (lásd: M. Kiss Sándor: A Magyar Diákok Szabadságfrontja, Budapest, 1933. 64-68., 119. stb. oldalak)
A SzÉD illegális kiadványát, a Szabad Életet a Vatai vezette sajtó csoport szerkesztette, az egységtárgyalásokon pedig Kiss Sándor képviselte a mozgalmat. A legveszélyesebb feladatot vállalta: öt különböző ellenállási csoport között biztosította az összeköttetést. Az ellenállók és a kiugrási, hivatalosan: "Különleges Iroda" között Soos Géza tartotta a rendszeres kapcsolatot.
A Gestapo az ellenállás számos vezetőjét - közöttük Kiss Sándort és Vatai Lászlót is - elfogta, kegyetlenül megkínozta. Szökésüket az ostromgyűrűbe zárt főváros káosza tette lehetővé.
Kegyetlen fintora a sorsnak, hogy az ország megszállóival szembeszálló SDG-vezetők hamarosan az új megszállókkal és azok hazai kiszolgálóival ütköztek össze. Soos Géza csak 1946 januárjában térhetett haza, de mivel nem írta alá a kommunistákkal való együttműködést, már májusban újból el kellett hagynia az országot. Kiss Sándor és Vatai László ismét az Andrássy út 60-ba, de most már az ÁVH kínzókamráiba került. Végül mindhárman az USA-ban folytatták harcukat a magyar függetlenségért, ez és csak ez töltötte be életüket. A tisztaság és bátorság példaképei lettek, emléküket kegyelettel őrzi a kálvinista egyház és a magyar történelem.