…mert a feltámadott Jézus az életet vég nélküli ünnepé teheti…

Hogy hol mélyedt ez el bennem? A Soli Deo Gloria Református Diákmozgalom (SDG) nyári táborában, ami az idei évben Bükkzsércen volt. Sokan sokféleképpen állnak meg a mindennapokban, hogy elcsendesedjenek, hogy önmagukkal azonosságba kerüljenek. Mi is erre törekedtünk, ezért is lett a tábor címe „Nemzedékről nemzedékre”.

Reggeli közös csendességeink a 16–17.századi protestáns liturgiát hozták közénk, mindennap más és más fiatal teológus szolgálatával. Az előadásokban és az azt követő beszélgetésekben arra kerestük a válaszokat, hogy kicsoda nekünk Isten, hogy honnan jövünk, mit hagyunk hátra, mit jelent számunkra a magyarságunk, mit jelenet reformátusnak lenni. Délutánonként kézműveskedés, bibliodráma, népdaltanulás töltötte meg az időnket. Az esti elcsendesedésre a közeli hegyre mentünk fel, és ott tanított bennünket Jézus Igéje és Szentlelke által. Vacsora után SDG-s elődeinkről hallhattunk, hogy egyre jobban tudjuk azt, hogy kiknek a nyomdokaiba lépünk.

Az utolsó esti áhítat katartikus élménnyé lett sokaknak. Felolvastuk az utolsó vacsora történetét, de a lábmosástól kezdve itt abbamaradt az olvasás, és a csoportvezetők egyesével megmosták a táborozók lábait. Akkor-ott nemcsak lábakat mosott Jézus, és itt, most mi sem csak lábakat mostunk, lelkeket, rongyos életeket is talán, de mindenképpen olyanokat, akik szabadon, szeretettel és örömmel lépnek a keskeny útra. Ezek után vettük a kenyeret és a bort, éreztük bűneink súlyát, és az Úr szabadításának örömét, amely átjár erővel. Később ezt így fogalmazta meg valaki: „Olyan élményben volt részem, ami gyökeresen megváltoztatta a felfogásomat az úri vacsora kiosztásáról.”

Végül mi is az, ami nemzedékről nemzedékre meghatároz? Az, hogy református-keresztyén-szabad és magyar vagyok.

Református- keresztyén-szabad!