Erdő-mező, hegy-völgy, napsütés-borulás, felmászás-leereszkedés, erő-fáradtság, nevetés- sírás, beszélgetés-hallgatás, közösség-egyedüllét, játék-komolyság, éhség-jóllakás, gyaloglás-pihenés, elindulás-megérkezés… és még sorolhatnánk, mi minden fért bele a 2018-as SDG Tájoló Zarándoklat napjaiba.
Léptünk egy nagyot, ki a komfortzónánkból, és elindultunk egy olyan hétre, amelyen a főszerep a túrázásé volt. Öt nap alatt összesen 120 km-t tettünk meg a meseszép Börzsönyben. A verőcei általános iskola volt a bázis: itt gyülekeztünk hétfőn, innen indultunk el kedden, és ide érkeztünk meg szombaton. Egy-egy éjszakát töltöttünk Diósjenőn, Perőcsényben, Nagybörzsönyben és Zebegényben. Aludtunk 250 éves parókián, ferences házban, Refisz házban, sátortáborban – mindegyiknek különleges hangulata volt.
Ébredni reggelente – 5:30-kor – még Viktor gitárszólójával sem volt könnyű, de Dia lelkes kakukkos óra módjára segített minket abban, hogy a pakolás- öltözés- reggelizés- ebédkészítés- mosogatás bűvös ötösével időben elkészüljünk. Ezután már minden nap másmilyen jellegű volt. Voltak lazább, szinte sétálós napok, máskor hosszas emelkedéssel másztuk meg a Nagy-Hideg-hegyet, de a hegyes-tetői kilátóba is felkapaszkodtunk. A fentről elénk táruló látvány bőven kárpótolt a fáradalmakért, de ugyanilyen szép volt bükkös erdőben, erdőszéleken, mezőn keresztül, faluszélén gyalogolni. A napok végén jó volt megérkezni a falvakba, ahol vacsorával vártak minket, no meg persze Dia és Píké a csomagjainkkal és az elfoglalásra kész szállással.
Protestáns zarándoklaton voltunk, de hogyan is jön össze ez a két szó? Az utunk célja nem egy adott hely felkeresése volt, hanem maga az út, a gyaloglás volt a fontos. Minden nap több alkalom volt, de igazából az egész hét az Isten- és a befelé figyelés ideje volt. Reggelente rövid gyaloglás után áhítattal kezdtük a napot, amelynek a liturgiája óprotestáns hagyományokra épült, a napi igeszakaszról pedig egy-egy teológus fogalmazta meg a gondolatait. A délelőtt során minden nap volt egy csendszakasz, amikor egyedül mentünk 20-30 percet, és csak a környezetre, magunkra, Istenre figyeltünk. Nagy ereje van ezeknek a csendeknek is. Ebéddel összekötve voltak a kiscsoportos beszélgetések, amikor beszélgettünk, elmélyültünk a történetben. A napokat, már a szállásokon, az esti áhítat zárta, amikor énekléssel dicsértük Istent, és Vilcsi (Bella Violetta) beszélt a történet aktuális szakaszáról.
Társaink voltak az úton az emmausi tanítványok, akiket Lukács evangéliumának 24. részéből ismerünk. Az ő történetük adta a hét gerincét, és ahogy napról napra megvizsgáltuk, mi történt ezzel a két tanítvánnyal, úgy jártuk végig a saját lelki utunkat, amelyen voltak kérdések, értetlenség, Jézusra rácsodálkozás, válaszok, megértés, úrvacsorai közösség és minden, amit Isten készített mindenkinek személyesen.
Először voltam zarándoklaton, de biztosan nem utoljára. Minden bizonytalankodónak csak ajánlani tudom, hogy a következő alkalommal legyen ő is bátor, mert megéri. Amíg nincs ott az ember, el sem tudja képzelni, mi mindent adhat egy ilyen hét. Számomra két szó jól összefoglalja a zarándoklatot, és mindazt, amit takar: van idő. Míg a tanév során, a munka világában szinte állandóan hangoztatjuk, hogy „nincs idő”, addig ezen a héten volt, és ezt csodálatos volt megélni. Volt idő beszélgetni, volt idő Istenre figyelni, volt idő csendben lenni, gondolkozni, énekelni, imádkozni, gyönyörködni a teremtett világban, lelassulni, pihenni…
Megléptem, kiléptem, Jézus mellém lépett, és egy semmihez sem hasonlítható hetet adott nekem, hogy azután testileg-lelkileg megerősödve, feltöltődve léphessek vissza az életembe, és ezért nagyon hálás vagyok Neki.
szöveg: Kocsis Márta
képek: Székely Gergő
