Egy nagy nemzeti kezdeményezés bölcsőjénél jöttünk össze, emlékezve a 70 évvel ezelőtt történtekre. A Soli Deo Gloria Református Diákszövetség megalakulásának helyszínén állunk, ahol - a Jókai-parkban -, az Andrdssy Kurta János szobrászművész álmodta mementót leplezzük le és avatjuk fel.
Jelképszerű, hogy a mozgalom bölcsője itt Siófokon, a Balaton parton volt. Most az egykori „favázas" siófoki Színkör helyszínén állunk, ahol 1921-ben a Soli Deo Gloria Szövetség létrejött. Az akkori ifjúság megszállottan kereste az evangélium tükrében a magyar társadalmi kérdések megoldását, nemcsak bibliai igazságokat akartak kimondani, - mint elvont tételeket - hanem az igék világával a nemzet aktuális gondjaira igyekeztek a figyelmet felhívni.
Az indulást érzékletes képben örökítette meg Töltéssy Zoltán, a Szövetség tulajdonképpeni alapítója. Az ő mondatait idézi Fónyad Dezső, amikor ezt írta: „Különös látványnak volt tanúja 1921. július 11-én a siófoki fából ácsolt színház üresen kongó nézőtere. A színpadon 30 egészen fiatal diákember állt körül egy korhadt lábú asztalt, s egyenként odalépve a gyenge alkotmányhoz, tollat mártva aláírtak egy papírost Ez a harminc diák így alapította meg a magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetségét. Csendben, ahogy a nagy dolgok nőnek. A Balaton olvadt-ezüstnek tetsző vizén egy habfodor sem mutatkozott, az emberek közül senki sem gondolta, mi történt az elhagyott színház hétfő reggeli csendjében. Nem stréberek voltunk, akik akkor is mennek, ha senki sem küldi őket, hanem a szó legszentebb értelmében: küldöttek, akik gyáván és benső szorongások között indultak neki, de ha mar neki indultak, fanatikusan mennek előre, az utolsó leheletig…"
Kézenfekvő a magyarázata, miért éppen Siófokon alakult meg a Szövetség. Dr. Nagy István néhai balatonkiliti lelkész szerint Komáromi János, idevaló teológus hallgató is azok közé az ifjak közé tartozott, akik mintegy „belső forradalmat" hirdettek meg az egyházon belül, hogy ébredést kellene életre hívni a református egyházban és a gyülekezetekben, ezzel szorgalmazva egy új a társadalmi kérdésekre érzékeny lelkipásztor-típus kialakítását.
Komáromi János hívta meg társait a Balatonhoz, mivel Siófok Balatonkilitivel közös egyházközséget alkotott. Az egyik alapító, Fónyad Dezső testvére, Fónyad Gyula emlékezete szerint: „Siófokot találták alkalmasnak a megalakulásra és egyben szimbolikusnak is".
Végzetes bajokat okozott az elmúlt évtizedekben az a monopol ateista szemlélet és vulgáris magatartás, amely a hitet és a tudást, a haladást és a valláserkölcsöt szembeállította egymással és a szűkkeblűén értelmezett materializmus álláspontjára helyezkedve mitsem törődött a tömegeket mozgató szellemmel; az emberi kultúra teremtőjével, haladása - fejlődése egyetlen alapjával. A kis nemzetek egyházai, intézményei, népfőiskolái, köztük a szárszói SDG-tábor, - mint egykori nemzet- és nemzedéknevelő műhely is, - mindig a magyarság sorskérdésein, így a fennmaradás nagy kérdésén törték a fejüket.
Munkájukkal a nemzeti öntudatot növelték, a nemzet önismeretét fokozták. A hit erejében bízva, ráhagyatkozva kultúránkban a gregorián-dallamot, ugyanúgy bevonták, mint a nemzetet énekeltető Szenczi Molnár Albert zsoltárait, mert éppen úgy saját kultúránkhoz tartoznak, mint nemzetmegtartó népdalaink, amelyekre a szárszói dombhajlatban tanították Ballá Péterék a magyar ifjúságot.
Egyházaink kulturális értékei, archaikus imádságaink, a népi játékok egyszerűsége, bizakodó hite, morális tisztasága, mind- mind közrejátszott abban, hogy népünket a nemzet és az emberiség tartós egyetemességébe emeljék fel. Szárszó így készülhetett fel a magyar népi irodalom és népi művelődés egyre bővülő kereteiben, társadalmunk égető kérdéseinek megválaszolására.
Mi volt a szárszói találkozó lényege? Amióta magyar irodalom létezik, mindig történelmi szerepet vállalt és történelmi felelősséget is. Az irodalom szuverén, úgy értve, hogy a maga módján külön felelősséggel ítéljen koráról és az irodalom külön senkire át nem hárítható felelősségével kell a társadalom kérdéseiben, a nemzet ügyében, a közügyekben állást foglalnia.
Kis népeknél többnyire az író kongatja meg a harangot! A nemzet nagy kérdéseiben az irodalom fő vonulata mindig jelen volt, állást foglalt, sőt - egy-egy történelmi pillanattól eltekintve - az irodalom állásfoglalása vált történelmi érvényűvé hazánkban. Szárszón olyasvalami történt, hogy realizálták az irodalomnak ezt a történelmi szerepét és felelősségét. Az irodalom mindig vállalta a gondot, vállalta a felelősséget a tépelődésért, hogy vajh mi is lesz ezzel a néppel?!
Az irodalom a nép élő lelkiismerete kellett, hogy legyen, és Szárszó ennek egyfajta megjelenés formája volt. Ott gyűltek össze a szellem legnagyobbjai, főleg az irodalomé és csinálták, amit akkor, a gazdasági-, a társadalmi és kulturális bajokkal terhes. pusztító háború előestéjén kellett, hogy csináljanak. Meg kellett hányni-vetni az ország, a nép dolgát - mondták eleink. Ilyen arányú találkozó a szellem emberei között, - ahol minden korosztály és minden társadalmi réteg képviseltetve volt: munkások, parasztok, értelmiségiek, szinte együtt lélegeztek - Szárszón sikerült leginkább! Nyílt teret adtak, fórumot biztosítottak a szellem embereinek, hogy ott nézzenek szembe a jelennel és a lehetséges jövővel egyaránt. Így válhatott egyetlen táborhellyé a második világháború utolsó esztendejében Szárszó, ahol is a nemzet jövendőjének akkori demokratikus lehetőségeit kereshették és keresték is az avatott tollú írók, történészek, szociológusok és egyéb tudósok részvételével, irányításával.