amikor nem

Vasárnap jöttem vissza Pestre a szokásos hat órai alkalomra, amikor többnyire a lakótársakkal leülünk igét olvasni. Ez az alkalom egyébként nyitott, de lehet, hogy már maga a hely is maga után vonja, hogy egy belső, családias kör. Ezúttal egyedül voltam. Az bántott, hogy nem szóltak, hogy nem tudnak jönni, meg kicsit elgondolkodtam, hogy akkor ez így most jól van-e, ahogy van, vagy valamit nagyon elrontunk/elrontok, de jó volt egyedül lenni: gondolkodtam, írtam, vártam, hátha jön valaki.
Hétfő délutánra az első kontraszt klubot hirdettük meg. (Első, nem csak a városban, hanem talán az egész országban is. Gondban is voltam a készülésnél, ez egy kicsit frusztrált.) Egy hete nyílt meg a kiállítás, a lónyay-s diákok már végignézték, így elsősorban őket váruk/vártam. Sikerült időben odaérnem, mindent elrendeztem (fűtés, víz, kaja), és vártam. Öt óra után valami Andris érkezett, a hely házigazdája. A szellőztető rendszert szereltük, mert végül nem jött senki. Sajnáltam, mert akadtak jó ötletek a készülés közben, de valamelyest meg is könnyebbültem.
Megint elgondolkodtam: akartam igazán ezt a kontraszt klubot? Néha az előadások, csoportbeszélgetések közben is azt érzem magamon, hogy nem beszélek elég határozottan, nem elég fontos a magam számára sem az, amit mondok. Voltak ilyen tanáraim is. Egyértelműen éreztem, hogy nem jó az óráikra járni. Voltak, akiknél meg úgy érezte az ember, hogy minden egyes szó fontos, mert úgy mondta, hogy annak súlya volt.