A karvezetés analógiája

kávé képe

A zeneszerző teremt valamit, amit megpróbál leírni, mások számára is érthetővé, hozzáférhetővé tenni. Így lesz a kotta. Aztán van egy másik ember, egy kórus élén, egy karvezető, aki értelmezi azt és a leírtak alapján igyekszik újra zenét teremteni abból, hiszen a szerző fejében már megszületett egyszer. A kotta nélkülözhetetlen ebben az esetben, sőt az is lényeges, hogy minél több mindent tartalmazzon, hogy jobban lehessen értelmezni a mögöttes akaratot. Nem csak a hangokat látni, de a dinamikát és a tempót is. Egyáltalán nem elhanyagolható a karvezető szerepe sem. Tulajdonképpen ketten írják a művet. A kórusról se feledkezzünk el, akik saját testükkel, önmagukon keresztül szólaltatják meg a zenei szövetet. Megtestesítik a zenét, ha lehet egy ilyen képzavarral élni.
Ilyennek látom az egyházat is. Mindenkinek a kezében ott van a kotta, az írás, amit Mester adott a kezünkbe. Van valaki, aki vezető szerepet játszik, aki jobban érti, jobban átlátja a kottát. Az ő kezére mozognak a többiek. Nagyon fontos, hogy mutassa a „példát”, hogy előre jelezze a belépést, hogy adja a ritmus, ne engedje se lassulni, se gyorsulni. Jobb esetben persze a kórustagok is hozzászólhatnak a dologhoz: „az ott mintha nem úgy lenne”, vagy „nem megy úgy, ahogy kéne”, „nem lehet, hogy el van írva?”.
S mindezek között ott van a megmagyarázhatatlan művészi titok, melynek eredményeként megszületik a mű, ami megvolt a szerző gondolatában, amit megérzett a karvezető, amit megénekelt a kórus. Ez a Lélek munkája. A Léleké, ami megeleveníti az írást, aki életre kelti a zenét, aki ha szól, megborzong az, aki mondja és az, aki hallja.

Hozzászólások

a Szentírás ihletettsége

Teljesen igazad van abban, hogy nem Isten ujja írta a Biblia sorait, azonban a Szentlélék munkájának tulajdonítva mégis úgy tekintünk rá, mint önkijelentésre, amiben az Isten maga szólal meg. Persze nemcsak a leírásnál, de megértésnél is a Lélek eleveníti meg a szöveget.
Ami engem ez ügyben elgondolkodtat, az a művészet, ami itt az analógiában előjött, szóval az mennyire a Lélek ihletése.
"Az összes művészet közül a költészet az, amely a leginkább képes az elrugaszkodásra, a felülemelkedésre, vagyis a látható földi és a transzcendens világ közötti kapcsolat megteremtésére." - ezt a parókián olvastam, de Bosch, a nagy missziológus is hangsúlyozza a poézis szerepét az evangélium hirdetésében: "szükség van a szépségre, a szimbólumok, ...hódolat, misztérium gazdag forrásaira...a szeretet többre tart igényt, mint az igazság"
E témában Farkas Józsi bácsi egyik igehirdetése tette rá a legnagyobb benyomást. Már nem tudom idézni, hanganyagról hallgattam, de azt tudom, hogy azóta gondolkodom azon, hogy a művészekben mennyire működik "automatikusan" a Szentlélek.
Szóval ez úgy jön ide, hogy ha pontosítani akarjuk a példát, akkor mondhatjuk-e, hogy az Isten megszólítja a művészt, és ő azt papírra veti, s lesz a kotta...

Na ez messzire vezet

Egyrészt el lehet indulni az antiművészet irányába, másrészt az általános kijelentés/kegyelem felé, harmadrészt pedig akár a lelkiismeretet is bele lehet keverni...
Szívesen beszélgetnék erről egy jó pohár hűvös bor mellett valamelyik este, ha volna rá alkalom. ;)

Feliratkozás Comments for "A karvezetés analógiája" csatornájára