Ez a szakasz nem Lázárról, nem is az ő feltámasztásáról szól, mégis szervesen kapcsolódik hozzá, egyfajta bevezető. Jézus szerette ezt a házat, valószínűleg többször meg is szálltak itt a tanítványokkal, akik minden bizonnyal elmondták a három (egymástól merőben különböző) testvérnek a csodákat, amiket láttak. Amikor egyikük beteg lesz, üzennek Jézusnak. Nem felszólítják: látogasd meg, gyógyítsd meg Lázárt, mint pl. a kapernaumi százados szolgáját, mégis elvárják, hogy Jézus a segítségükre siessen. Hiszen ők is hányszor vendégül látták már! Mi is mennyire természetesnek vesszük, hogy Istan megsegít minket: családi megpróbáltatásban, iskolai dolgozatban, munkahely megtartásában vagy megszerzésében. Aztán mennyire felháborodunk, ha mégsem az történik, amire mi számítottunk: Jézus megvárja, amíg eljön az ő órája (lásd kánai menyegző, ahol a saját anyját utasítja el), de akkor sem feltétlenül az emberi elvárásoknak megfelelően cselekszik (anyád és testvéreid kint várnak rád: azok az én anyám és testvéreim, akik hallják az én szómat és megcselekszik). Néha úgy érezzük, hogy Isten segítsége nélkül menten elveszünk (segíts Uram, de azonnal), és aztán sírva döbbenünk rá, hogy egyrészt egyáltalán nem hagyott el bennünket, másrészt mások jobban Őrá szorulnak. (Ilyen szükséghelyzetbe is csak az kerül, aki közel van Jézushoz.) Az Ő ereje pedig a mi erőtlenségünkben nyilvánul meg, ér célhoz - így is megmutatva szeretetét.
2005-02-13: Istentisztelet (Jn 11,1-5)
