pas de chance dans la vie

Az elmúlt napokban Franciországban jártam, ott ahol évekkel ezelőtt egy öregotthonban dolgoztam önkéntesként. Kicsit félve mentem vissza. Tudtam, hogy nem lesz olyan, mint mikor otthagytam, és talán nem is jó az ilyen szép emlékeket megbolygatni...Egy volt önkéntestársammal és még pár ismerőssel mentünk. Így persze bátrabb volt. Védve voltam. Jól megvoltunk együtt. Csodálatos három nap kerekedett a dologból. Sokkal jobban sült el, mint gondoltam volna. Mindenki nagy szertettel várt, kicsit mintha visszaléptem volna egy régi, ismerős, izgalmas, de ugyanakkor meglepetésekkel, újdonságokkal teli világba. Beléptem az öregotthon ajtaján, és valósággal elvesztem a teljesen felújított épületben. Voltak azonban gondozók és gondozottak, akik ismerősek voltak, s tágra nyílt szemekkel néztek rá, hogy "c'est Viktor!"
Az öregek közül már csak keveset ismertem, s közülük is csak néhányan ismertek fel. Van egy közöttük, aki elég tehetős, sikeres gyermekei vannak, s mégis a címben olvasható mondatban tudnám összefoglalni azt a pár szót, amit mondott. Nagyon érdekes egyébként, ezt még öt éve figyeltem meg az öregekkel való beszélgetésekben, hogy így az élet végén az emberekben kialakulnak témák, amikről sokat beszélnek, vagy szinte már csak arról.
Na, ez a néni korábban is mindig csak panaszkodott és most is. Nem bántani akarom ezért, inkább megérteni próbáltam. J'avais pas de chance dans la vie - mondta, vagyis nem volt szerencsém az életben, s kezdte sorolni a szülei szomorú történetét a fiatalon meghalt örökbefogadott testvérről, a háború okozta korai özvegységét, második boldogtalan házasságát, s hogy már kilenc éve lakik az öregotthonban, ahol nem jó a kaja, és a főnök állandóan csak imádkozik, ahelyett, hogy rendesen végezné a dolgát. Mit lehet ilyenkor mondani...megpróbáltam arra irányítani a figyelmét, hogy talán mégis csak volt valami apró kis öröm az életében. Nem talált, csak rázta a fejét és húzta a száját... van egy macskája, arra gondot visel - ennyi.