A karvezetés analógiája

A zeneszerző teremt valamit, amit megpróbál leírni, mások számára is érthetővé, hozzáférhetővé tenni. Így lesz a kotta. Aztán van egy másik ember, egy kórus élén, egy karvezető, aki értelmezi azt és a leírtak alapján igyekszik újra zenét teremteni abból, hiszen a szerző fejében már megszületett egyszer. A kotta nélkülözhetetlen ebben az esetben, sőt az is lényeges, hogy minél több mindent tartalmazzon, hogy jobban lehessen értelmezni a mögöttes akaratot. Nem csak a hangokat látni, de a dinamikát és a tempót is. Egyáltalán nem elhanyagolható a karvezető szerepe sem. Tulajdonképpen ketten írják a művet. A kórusról se feledkezzünk el, akik saját testükkel, önmagukon keresztül szólaltatják meg a zenei szövetet. Megtestesítik a zenét, ha lehet egy ilyen képzavarral élni.
Ilyennek látom az egyházat is. Mindenkinek a kezében ott van a kotta, az írás, amit Mester adott a kezünkbe. Van valaki, aki vezető szerepet játszik, aki jobban érti, jobban átlátja a kottát. Az ő kezére mozognak a többiek. Nagyon fontos, hogy mutassa a „példát”, hogy előre jelezze a belépést, hogy adja a ritmus, ne engedje se lassulni, se gyorsulni. Jobb esetben persze a kórustagok is hozzászólhatnak a dologhoz: „az ott mintha nem úgy lenne”, vagy „nem megy úgy, ahogy kéne”, „nem lehet, hogy el van írva?”.
S mindezek között ott van a megmagyarázhatatlan művészi titok, melynek eredményeként megszületik a mű, ami megvolt a szerző gondolatában, amit megérzett a karvezető, amit megénekelt a kórus. Ez a Lélek munkája. A Léleké, ami megeleveníti az írást, aki életre kelti a zenét, aki ha szól, megborzong az, aki mondja és az, aki hallja.