Szóval tanulgatjuk egymást.
Ma hajnalban már anyós pajtás is hazament (valakinek meg kell etetni az otthoni népet is), úgyhogy magunkra vagyunk utalva. Valójában ez lesz az első éjszakánk hármasban.
Az esti fürdetéskor vettük észre, hogy leesett a köldökcsonk. Ismét végigszaladt rajtam egy furcsa borzongás: mennyire hatalmas az Úr Isten, hogy ilyen kicsi fiúval ajándékozott meg minket, akire annyira vigyáznunk kell, és aki annyi örömet okoz. Egyelőre még nagyon sokszor van az, hogy nem tudjuk, mi a baj, miért van a sírás - de ugyanakkor ott van az a vígasztaló tudat: ha Isten olyan jó Atya, hogy eddig is segítségünkre volt és megáldott minket, miért ne tenné ezután is?
Sokat kell még tanulnunk a bennünket körülvevő világból, világról. Nem csak az egyhetes csecsemőnek, de a harminc felé közeledő szüleinek is. (Jaj, már ilyen öregek lennénk? pedig mindig úgy megyünk SDG-re, hogy még közétek tartozunk...) Nagy kegyelmű az Úr Isten, és hálaadással tartozunk neki, de erre igazából nincsenek szavak.
Pedig igazából csak ezeket a szavakat kéne megtanulnunk.
