2001, Hódmezővásárhely
Németországban egy fogyatékos otthonban fogyatékos emberekkel foglalkoztam. Meg is szeretném kérdezni első körben, hogy ki találkozott már fogyatékos emberekkel? Ki dolgozott, pontosabban ki volt szorosabb kapcsolatban? Ki volt az, aki csak látott, esetleg utcán szembe futott fogyatékos emberekkel vagy megrettent tőlük vagy ilyesmi? Egy szembefutás volt? Akkor valaki, aki szembe találkozott fogyatékos emberrel, elmondaná, hogy mi volt az érzése?
Nekem sajnos csak fényképeim vannak, azokat le lehetne "vetíteni", s akkor azokat lehetne nézni. Egy pár szót szeretnék mondani arról a munkáról, amit én odakint végeztem. Én is úgy kezdtem el az egész dolgomat, hogy eléggé megrettentem, amikor levélben megkaptam, hogy fogyatékosokkal kell, hogy dolgozzak. Legjobban azonban akkor féltem, amikor első nap be kellett mennem dolgozni. Tudtam, hogy 12 különböző szellemi és testi fogyatékos emberrel kell találkoznom. Hát nem igazán tudtam, hogy ezután a 8 óra után még hazaérek-e élve, megesznek, összevernek, mi fog történni. A legelső pillanatban, amikor bekerültem, egy hatalmas tenyerű fiú - mert még fiú volt, de testileg csupa erő és csupa izom - megfogta a csuklómat és húzott magával. Hát nem értettem, hogy mit mond, nem tudtam, hogy mit akar, aztán a kolléganő segített, mondta, hogy csak azt akarja, hogy leüljek. Akkor leültem, odament a magnóhoz, bekapcsolta és akkor táncolt rá, közben mosolygott rám és örült, hogy én élvezem az előadást.
Tehát a kezdeti félelmek kb. 2 hónap alatt teljesen leépültek. Minden nap, amikor bementem dolgozni, örömmel és nevetéssel telt el, merthogy a legnagyobb viccet szerintem a fogyatékos emberekkel lehet elérni. Azonban még mielőtt eljutottam volna idáig, át kellett élnem a tesztelés fázisát. Itt szeretnék áttérni egy másik szóhasználatra, mert odabent sem fogyatékosoknak, sem gondozottaknak, csak bentlakóknak nevezhettük az otthonban lakókat. Egyébként még azt kellene mondanom, hogy ez a "Hepata" nevű hely, ami azt jelenti, hogy "Nyílj meg", ez kb. 1000 fölötti bentlakónak adott szállást, akik fogyatékos betegségben szenvedő emberek. Én egy 12 fős csoportban dolgoztam, amiben vegyesen voltak férfiak, nők, 19 éves volt a legfiatalabb, 62 éves volt a legidősebb. Elkezdtem a tesztelésről beszélni. Én oda felügyelőnek és nevelőnek mentem. Ez a tesztelés abból állt, hogy minden bentlakó megpróbálta, hogy meddig mehet el, mi az, amit megengedek. A sztori úgy kezdődött, hogy 9 óra volt, a kolléganő már hazament, rám bízta, hogy én zárjam be az ajtót, ablakot, s megnézzem, hogy nem szökhetnek-e meg éjszaka, stb. Egyébként volt éjjeli őr, csak neki több csoportja is volt, tehát nem tudott mindig ott lenni. Egy Joksi nevű ember lejött szólni, hogy ő kávét szeretne inni. Én nem adtam neki kávét, erre ő elkezdett köpdösni, ami engem kicsit felbosszantott, úgy hogy megpróbáltam feltessékelni a szobájába. Mivel ő ezt nem akarta, ezért elég keményen és határozottan kellett fellépnem. Sikerült felküzdenem az emeletre, azonban amikor a szobába betessékeltem, papucsok, cipő és vaspolc repült ki az ajtón, ami elől szerencsésen sikerült elugranom. Ezt a problémát természetesen megbeszéltem másnap a kollégámmal. Elég nehezen sikerült túltennem magam rajta első alkalommal. Szerencsére valamennyit megéreztem a dologból, hogy hogyan kell kezelni, azonban tudatosan még nem tudtam, hogy rám nem haragudott egyáltalán ez az úr, nem is volt semmi probléma, hanem ő csak kávét akart inni, és voltak korábban olyan tapasztalatai, hogy ha eltörte a szemüvegét, csak azért, hogy ne törjön el minden szemüveget, ezért kapott egy csésze kávét. Amikor a szemüveg már nem volt elég, már nem kapott új szemüveget, akkor elkezdte törni a kancsókat. Amikor nem volt kancsó, akkor TV-t tört, stb. Ha mutattam volna, hogy félek tőle, akkor bizony nem tudtam volna vele semmit bánni. Tehát sikerült átmenni ezen a teszten, ami egyébként annyival zárult (ez most jutott eszembe), hogy volt egy emeleti rész, ahova csak a dolgozók mehettek be. Ezt az ajtót nyitva felejtettük aznap és ő egy bögre vízzel elbújt a sötétbe és dübögött, mert tudta, hogy a hangra én elindulok és leellenőrzöm, hogy mit csinál. Amikor elsétáltam az ablak alatt, akkor megpróbált leönteni ezzel a vízzel. Szerencsére nem talált. Tehát ennyire ravasz ember volt, nekem soha nem jutott volna az eszembe, hogy ilyennel próbálkozzak, de neki sikerült ezt kitalálnia. Miután ezeken a fázisokon túlesik az ember, és minél jobban megismeri ezeket a fogyatékos, vagyis bentlakó embereket, annál jobban kezdi el szeretni őket. Ez a 12 fős csoport, ahol az unoka, az apa, az anya, a nagymama, a nagypapa korosztálya megtalálható volt, egy nagyon hangulatos - úgy kell mondanom - hogy család volt. Ráébredtem arra is nagyon sokszor, még a 6., 7. hónapban is meglepődtem, hogy mennyire összetett személyiségek. Mindegyikőjüknek megvolt a saját személyisége, a saját bogara. Volt egy hölgy, aki minden reggel, amikor meglátott, elkezdett hangosan nevetni, "hehe, te is beteg vagy?" Kérdeztem tőle, hogy mi a problémám, mondta, hogy dilis vagyok. De ezt minden reggel lejátszotta. Aztán volt egy olyan hölgy, aki nem tudta, hogy mit jelentenek ezek a kifejezések, sem németül, sem magyarul nem szeretném megismételni, mert nem a legszebbek voltak, de elég erőteljesen elküldött melegebb égtájakra, amikor köszöntem neki, hogy "Jó reggelt". Mikor kijött a szobából, mutatta az öklét, hogy most jól megver, és hogy takarodj innen, stb. Amikor egy lépéssel közelebb ért hozzám, átölelt, odabújt hozzám és azt mondta, hogy "nagyon szép reggelt kívánok neked drága kis úrfi" - valahogy így lehet visszaadni, amivel fogadott. Tehát elég változatos volt, ahogy ismerkedtem velük.
Voltunk közben kirándulásokon, a fotókat majd látni fogjátok erről. Ezek nagyon kedvesek voltak. Azért, hogy mondjak is valamit, ne csak sztorikat meséljek, hadd mondjam el, hogy a fogyatékosok, vagyis a bentlakók helyzete mennyire más Németországban. A képen látható, hogy milyen szobában laktak az ilyen emberek. Ő én vagyok, és az úr pedig a fogyatékos, akinek saját TV-je, saját rádiója, saját kanapéja volt. Tehát ilyen szobában lakott, a szoba másik felében pedig a szobatársa volt. Ott egyrészt a finanszírozás is teljesen más, másrészt pedig a társadalmi megítélés is. Persze vannak itt is negatív dolgok. Egy barátom mesélte, hogy amikor elment egy nagyvárosba két bentlakóval, akkor felszállt egy 13-14 éves gyerek, aki éppen a cigarettacsikket eldobta, és meglátta, hogy fogyatékos emberekkel van dolga, ezért leköpte. Most a fickó felállt mögötte, azt mondja, hogy "Ne haragudj édes barátom, én a kísérője vagyok, és ezt most le fogod gyorsan takarítani". Fickó meg is lepődött és letakarította gyorsan, de az ilyen negatív példák mellett szerencsére sokkal több pozitív példában volt részem. Egyrészt rengeteg kedvezményben részesültek ezek az emberek. Ingyen utazhattak 100 km-es távolságig vonaton, buszon minden alkalommal, és utána pedig ki kellett fizetni egy kedvezményes jegyet, de a kísérőjük akárhova kísérte őket ingyenesen utazott, illetve moziban, színházban, vidámparkokban, stb. helyeken kaptak kedvezményt. Tehát ami a szórakozásukat és kimozdulásukat segítette, abban mind kedvezményt kaptak, illetve a munkájuk is elismert volt. Találkoztam olyan lámpaoszlopokkal, melyek valamilyen hátrányos helyzetű betegségben szenvedő emberek készítettek. Ezek 3-4 méteres lámpaoszlopok voltak, és minden bentlakó büszke volt arra a munkájára, amit végzett, mert ez az egész "Hepata", ahol laktunk úgy nézett ki, hogy voltak lakócsoportok, volt iskolája, ahova az iskolaköteles diákok jártak, és volt egy nagy gyár, vagy munkahely. Ezt a munkát általában élvezték, nagyon kevés bentlakó volt, aki nem élvezte ezt a munkát. Persze ez a munka abból állt, hogy volt egy csavarhúzó-markolat, volt egy csavarhúzó-nyél, azt össze kellett nyomni, egy géppel megerősíteni és betenni egy kosárba. Voltak, akik olyan dolgokkal foglalkoztak, hogy régi, intarziás bútorokat felújítottak, és nagyon meglepő volt a számunkra, hogy ilyet meg tudnak csinálni. Voltak, akik kefét kötöttek, voltak kosárfonók, tehát nagyon színes életük volt. Az életben is megbecsülték a munkájukat. Ez nagyon jó volt nekik, hogy ezt érezhették, ahogy a társadalomban éltek. Volt egy olyan bentlakó úr, akit a képen is láthattunk, ő minden nap 10 óráig kint tartózkodhatott, mert őneki volt 10 óráig szabad kimenője. Nem volt olyan ember a városban, akit ne ismert volna. Nem volt olyan nap, hogy ne evett volna ingyen fagyit, nem volt olyan nap, hogy néha ne tévedjen be moziba, és tényleg nagyon kellemesen, tehát maga a város is nagyon kedvesen fogadta a bentlakókat.
Hetente egyszer el kellett vinnem egy, vagy két embert kávézni az egyik cukrászdába, ott is kedvesen fogadták őket. Nem volt semmi probléma, hogyha ott utánuk le kellett törölni az asztalt, vagy ilyesmi, úgy hogy ez nem volt gond.
Az otthoni életről annyit szeretnék még mondani, hogy a napirend hogy nézett ki. Reggel 7 óra előtt felébresztettük őket, megtörtént a csoport mosdatása, ezt általában ketten végeztük. Az utóbbi időben már úgy volt, hogy kaptunk egy olyan fogyatékost, egy olyan bentlakót, aki teljesen mozgássérült volt. Van egy olyan kép, ahol egy tolókocsiban egy teljesen kitámasztott fejű hölgy van és itatják. Őt Tányának hívják és ő nem tudott egyáltalán mozogni, tehát őt lifttel kellett beemelni a fürdőkádba, ott megmosdatni, és lifttel kellett kivenni. Volt még egy másik lány, aki tolókocsis volt, őket kettőjüket mosdatta az egyik dolgozó, aki általában a nagyobb tapasztalattal rendelkező volt. A többi, fennmaradt tízből még négy tudott mosdani magától, de a többi hatot reggel le kellett mosdatnom, megreggeliztetni őket, volt akit el kellett vinni a munkahelyre, volt akinek csak kellett mondani, hogy induljon el most a munkahelyre, ha el akart menni. Ha nem akart, akkor különböző módszerekkel kellett kényszeríteni őket, és finoman utalni arra, hogy induljanak. A munkájukat a társadalom is elfogadta. Készítettek papírdobozokat, borítékokat is. Voltak olyan üzletek, ahol direkt ezeket árusították, és voltak olyan emberek, akik kifejezetten ezeket a dolgokat vásárolták, mert tudták, hogy ez szükséges a támogatásukra.
A szabadidejükre is nagyon odafigyeltek. A sétán kívül volt úszás, ami azt jelenti, hogy négy embert megfogtam a csoportból és minden pénteken délután elvittem az ott lévő kórházba, a maximum combközépig érő vízben elvittem őket úszni. No most úszni ők nem tudtak, de nagyon jókat labdáztunk a vízben. Volt lovaglás, ez külön kifejezetten terápia volt nekik, ez lovaglóterápia volt. Gondolom a testtartás volt ebben a lényeg, az állattal való kontaktusban a türelmesség, a félelmek legyőzése. Minden héten vittük őket tekézni, ezt nagyon élvezték, mert volt Cola, meg volt tekegolyó. Aki nem tudott nagyot gurítani rajta, de már elgurult a pálya végéig, akkor nagyon boldog volt, és nagyon ujjongott, s az ilyen teljesítményeket nekünk kellett tisztelni és elismerni.
Azt már mondtam, hogy nagyon összetett egyéniségek voltak. Valami sztorit akartam még elmesélni Stefánról, akit a legelső képen lehet látni. Számomra nagyon szép volt a mosolya. Nem tudom emlékeztek-e a legelső képre, ami mindenkinek a kezében volt, azon egy mosolygós arcot láthattatok. Ő egy autista fiú volt, ami azt jelentette, hogy nem tudta elviselni a fizikai kapcsolatot, illetve azt, ha nem látott menekülési utat. Ha elé álltam és nem tudott engem kikerülni, akkor elkezdett üvölteni elég erőteljesen, és nem igazán lehetett elviselni. Nos ez a fiú volt az, aki nem tudom, hogy miért, de megfogta a kezemet és elrángatott, hogy üljek le. A legelső pillanattól kezdve engem a "Napfivér, holdnővér" című filmben Assisi Szent Ferencre emlékeztetett a frizurájával, megjelenésével. Nagyon aranyos fiú volt. Annak ellenére, hogy 22 vagy 21 éves volt, kb. 7 éves gyerek szintjén volt. Kockákkal, Lego kockákkal játszott. Madzagra fűzte és azzal nagy hangzavart csinált, falhoz csapkodta, vagy csak rázta, stb. Fizikumában nagyon kifejlett fiú volt. A fizikai kontaktust abszolút nem tudta elviselni. Velem nagyon szeretett lenni. Nagyon mozgékony volt, mindig vittem sétálni, szinte nem volt olyan nap, hogy ne vittem volna sétálni. Márciusra odáig fejlődött a kapcsolatunk, hogy egy idő múlva csak kézen fogva volt hajlandó sétálni velem. Hát ez úgy nézett ki, hogy baromi nagy gyerekkel kézen fogva sétáltunk az utcán, de senki nem nézett ezért hülyének, mert mindenki tudta, hogy miről van szó, és nagyon kedvesen fogadta mindenki. Ha olyan kedve volt ennek a fiúnak, akkor megállította a járókelőket, szemükbe nézett, rájuk mosolygott és helót köszönt. Heló, heló, és addig mondta a helót, amíg vissza nem köszöntek neki. Azután tovább ment és senkit nem látott, és egyébként a légynek sem tudott volna ártani. Ezek után a séták után következett, hogy egyszer eszembe jutott: csináljunk már egy jó bulit. Mondtam Stefánnak, hogy akkor lovagoljon egyet, mert ő amúgy nem járt ilyen lovagló terápiákra, ugorjon fel a hátamra. Ezt kétszer kellett mondani, abban a pillanatban felugrott a hátamra és lovagoltunk egy nagyot, és ez meg számomra volt nagyon jó dolog, hogy ennyire fejlődőképesek, illetve én is valamit tudtam mozdítani rajta, hogy ezután az emberi kapcsolatokat és a fizikai kapcsolatot jobban el tudja viselni. Énnekem ugye nem volt semmiféle ilyen képzésem arról, hogy hogyan kell bánni egy autista fiúval, stb., hanem egyszerűen az a szemlélet, amit mondjuk nekünk ott mutattak, illetve tanítottak végig a kollégák. Nem volt kasztrendszer, hogy voltak a gondozók és voltak a bentlakók, hogy na ezek hülyék, vagy mit tudom én, hanem teljesen olyan volt a hangulata annak a csoportnak, ahol én dolgoztam, mint hogyha az a 12 bentlakó gondozott ember és az a 6 munkatárs, tehát az a 18 ember együtt dolgozott volna. Azért ment mindenki abba a házba aznap, hogy együtt dolgozzanak, együtt kávézzanak, együtt sétáljanak, együtt társasjátékozzanak, együtt tornázzanak.
Úgyhogy ez nagyon sokat jelentett az én életemben, vagyis ezzel formálódtam. Most már nem ijedek meg attól, ha fogyatékos emberrel találkozom. Mert az ugyanolyan ember, ugyanolyan személyiség, ugyanolyan rigolyái vannak, azonban ami fontos különbség volt, és nagyon tetszett abban a világban, hogy ők mindig elégedettek voltak. Nem nyafogtak, hogy nincs elég pénzük, hogy hideg a leves, stb. Rendkívül boldogok voltak, rendkívül elégedettek voltak és tényleg, akár egy tekegolyó elgurítása is örömöt tudott okozni nekik. Mi elfelejtettünk örülni annak is, hogy levegőt veszünk. Tehát ez volt az, ami engem nagyon magával ragadott ebben a munkakörben.
Még egy dologról szeretnék nektek beszámolni. Van egy Bosch nevű nagy cég. Gondolom a fúrókról, vagy valami ilyesmikről ismerhetitek. Ennek a cégnek az igazgatósága dolgozott ki egy olyat tervet, hogy a Németországban lévő, diakóniai évet végző külföldi szociális segítők pénzt kapnak arra, hogy valamilyen kreatív munkát végezzenek bentlakó csoporttal. Ennek az eredménye lett ez a kis füzetecske, amiben a jelbeszédnek a Biblia nyelvét tartalmazó fejezetét fordítottunk le egy német könyvből. Ezt az itt, Magyarországon ellátott fogyatékosoknak eljuttattuk. Bele lehet lapozgatni. A kreatív program az azt jelentette nálunk, hogy a "Mi Atyánkat", az imádságot együtt elmutogattuk.
Nem tudom, van-e kedvetek egyszer-kétszer elpróbálni ezzel a jelbeszéddel a "Mi Atyánkot". Hogyha van, akkor szívesen elpróbálhatjuk.
Ezt a nyelvet, ami a bibliai fogalmakat is takarja, a nemzetközi nyelvből vették át, tehát a nemzetközi jelbeszéd-nyelvből, illetve különböző fogalmakat az a professzor, vagy doktor dolgozott ki, aki itt a Hepata-intézményben dolgozott. Ez azért volt szükséges, mert nagyon sok bentlakó szenvedett siketnémaságban, és nekik nagy segítséget nyújtott az, hogy ennek a nyelvnek a segítségével ismeretet szerezhettek Jézusról, az Igéről, Istenről. Nem csak a kakaóról, meg a vajról, "hol a kenyér", hanem komolyabb témákról is lehetett beszélni.
Sok bentlakóban annyira megvolt a felelősségérzet és a bizonyítani akarás, vagyis az aktivitás, hogy mikor felvetettük a csoportokban (négyen voltunk Magyarországról ebben a nagy intézményben), hogy van egy ilyen program. E program keretében mi azt találtuk ki, hogy egy áhítaton (minden héten csütörtökön volt áhítatuk) egyszer közösen el fogjuk imádkozni így a "Mi Atyánkot". Egy itt élő ember, akinek a szobáját láthattátok, ő volt az, aki nem hagyott nekem békét, szó szerint zaklatott, minden nap, ha délelőttös voltam, akkor, de ha délutános voltam, akkor ebéd után és vasárnap, vacsora után, szó szerint zaklatott azzal, hogy gyakoroljuk az imádságot, ő meg akarja tanulni, pedig ő tudott beszélni, de szerette volna. Hát, ennyi volt. Hogyha valami kérdés esetleg van, tegyék fel.
- Hogy fogadták, amikor vissza kellett költözni Magyarországra?
Igen, ezt egyrészt én is nehezen fogadtam, mert nagyon megszerettem őket. Kb. 20 barátom volt, akikkel naponta 8 órás intenzív kapcsolatban voltam, hát voltak, akik ugye nem értették meg, nem fogták fel, hogy mit jelent az, hogy én elmegyek, és nem jövök többet. Volt, aki nagyon tisztességesen elbúcsúzott, mondta, hogy "sokat gondolok rád, élj nagyon boldogan", de tulajdonképpen én nem szembesültem ezzel a problémával, hanem azok szembesültek, akik kint maradtak. Most karácsonykor kaptam egy telefonhívást a kollégáktól, a telefonban hallottam Stefánnak a hangját, ahogy csörömpöl a kockákkal, s megkérdeztem, hogy emlékeznek-e még rám, a kollégától kérdeztem meg, azt mondta, hogy nagyon, és hogy akármikor, amikor tudok, menjek látogatni. Tehát még 6 hónap elteltével is tudták, hogy ki voltam.
