Textus: Mt 13,1-9
Imádság: Istenünk, köszönjük Neked, hogy összegyűjtöttél bennünket az ország különböző pontjairól. Köszönjük, hogy jó találkozni egymással és még jobb Veled, mert a Te közelséged igen jó. Éreztesd meg jelenlétedet, s tedd meg azt a csodát, hogy aki itt hirdeti, hallja az igét, adhassa Néked szívét. Ámen.
Máté evangéliuma 13. fejezetéből olvasom az első 9 verset, amelyet mindannyian jól ismertek. Tudom, hogy kockázatos ilyen részt felolvasni a Bibliából, és erről beszélni, mert ezek a nagyon közismert igék már agyonbeszéltek. De hátha van benne valami, amit még talán nem hallottatok, vagy nem így hallottatok, vagy még nem hallottatok meg, nem hallottunk meg -- még pontosabban. Tehát a Máté evangéliuma 13. részéből az első 9 verset olvasom fel.
Azon a napon kiment Jézus a házból, és leült a tenger partján. Nagy sokaság gyűlt össze körülötte, ezért beszállt egy hajóba, és leült; az egész sokaság pedig a parton állt. Aztán sok mindenre tanította őket példázatokkal: "Íme, kiment a magvető vetni, és vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán jöttek a madarak, és felkapkodták. Mások sziklás helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben; de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak. Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották őket. A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja!"
Akinek van füle hallja, így fejezi be Jézus ezt a példázatot, s ez egy nagyon fontos megjegyzés. De úgy tűnik, hogy nem mindenkinek van füle, akinek van füle. Vagy még pontosabban fogalmazva: nem mindenki hallja, akinek van füle. Tudniillik kockázatos dolog a hallgatás. Gondolom talán volt már olyanban részetek, hogy valakivel beszélgettetek, mondjuk nem csak az időjárásról, hanem komolyabb dolgokról, pláne hogy ha valaki valamiféle gondját, baját tárta föl előttetek, hallgatni kellett, és ez milyen nehéz volt. Pláne ha valakivel úgy beszélgettek, hogy nem mindenben értetek vele egyet, milyen nehéz hallgatni a másfajta véleményt és mondanánk a magunkét azonnal, vagy mondjuk is. Meg sem halljuk a másikat. Tehát nehéz dolog hallgatni, különösen is nehéz dolog, ha ennyire nehéz az emberi dolgokat hallgatni, még sokkal nehezebb az Isten dolgait hallgatni. Tudom ilyen tapasztalataitok is vannak, hiszen már csak a református gimnáziumok mivolta miatt is több száz ilyen vagy olyan, vagy amolyan prédikációt hallottatok az életetek során mindannyian. Gyanítom azonban, hogy nagy bajban lennétek, hogyha most azoknak vissza kellene mondani, nagyjából a vázát, vagy a tartalmát. Érdemes lenne egyszer végiggondolni, hogy csak az elmúlt hónap elhangzó áhítataiból vagy prédikációiból mire emlékszem -- hát még a többiből. Pedig hallgattuk.
Gondolom mindannyian csak azt tudjátok mondani, hogy itt bement, ott kijött. No talán így jobban értjük, hogy Jézus miért mondja, hogy akinek van füle, hallja. Tudniillik nem csak arról van szó, hogy meghallgatok egy prédikációt, hát gondolom, hála Istennek még egyikőtök sem hall nagyot, ezért gyanítom, hogy amit most mondok, mindannyian halljátok.
Tehát a hallás és a meghallás között van különbség. És ez a jézusi megfogalmazás: hogy akinek van füle, hallja, ez arra vonatkozik, hogy nem csak hallgatja, hanem meg is hallja azt, amit az Úristen mondani akar. Gondolom azt is, hogy miután ilyen foglalkozásszerűen, s lehet, hogy kényszerből, hivatásos igehallgatók vagytok, ezért bízom benne, hogy van kellő mennyiségű kritikátok az elhangzó prédikációkkal kapcsolatban is. Gondolom, hogy a vallástanárotokat, meg a helyi lelkipásztort is kellő kritikával fogadjátok, ez rendjén is van. De ez a példázat most nem a vallástanárokról meg a lelkipásztorokról szól. Biztos, hogy nagyon sok hibát vétett, magamról is tudom. Ráadásul olyan büntetésem is van, hogy januárban meg júniusban kell hallgatni embereket vizsgázni és úgy körülbelül sejtem, hogy abból amit elmondok, mennyit hallottak meg. Biztosan hogy bennem is van hiba, hogy mért nem mondtam el úgy, hogy azt jobban meghallhatták volna. De azért úgy gondolom, hogy igazán akinek van füle, az hallja, az meghallja. És itt kivételesen Jézus nem az igehirdetőkről, hanem a hallgatókról beszélt. Mert a magvető példázatát a hallgatókról mondja el. Kivétel nélkül olyan emberekről van szó, akik hallgatják őt, s nem azokról van szó, akik sohasem hallgatják. Úgyhogy itt most nem nagyon tudtok menekülni, mert rólatok van szó, akik ezért, azért, amazért, vagy azért, mert behajtanak benneteket, vagy jótetszésből, kénytelenek vagytok hallgatni az igét, napjában talán többször is. Na de hogyan, van-e fületek rá, hogy meg is halljátok azt, ami elhangzik. Van-e fületek rá, hogy meg is értsétek azt a nyelvet. Ennek van egy kritériuma, van egy fokmérője, hogy mikor lehet azt mondani, hogy valaki nem csak hallotta, hanem meg is hallotta. Ezt is megmondja Jézus. Olyan esetekben, amikor jó földbe hull az ige magja, és az ott kikél és gyümölcsöt terem. Nagyon egyszerűen, teljesen kép nélkül, amikor valakinek az életében a hallgatott ige azt eredményezi, hogy nem csak megmarad, nem csak emlékezni fog rá, egy év múlva, öt év múlva, akár élete végéig, hanem hogy ennél is sokkal fontosabb, hogy elkezd annak megfelelően gondolkodni és élni.
Nagyon sok hallgatója van Jézusnak, de rendkívül kevés követője. Nagyon sokan vannak, akik róla tudnak beszélni, de igen kevesen vannak, akik úgy élnek, ahogy beszélnek róla. Különfajta magokról, meg talajról meg nem tudom én mi mindenről beszélt Jézus ebben a példázatban, és mindegyikben arról beszél, hogy hogyan hallgatjuk az Ő beszédét. Általában az egyik félreértése a példázatnak az, hogy úgy gondoljuk, hogy vannak olyan emberek, mint az útfél, a másik a köves talaj, a harmadik olyan, mint a gyomos föld, és hát talán olyanok is vannak, kevesek, vagy sokan, akik a jó földhöz hasonlóak, úgy gondolom, hogy nem erről van szó. Nem négy külön fajta igehallgatóról beszél itt Jézus, hanem ez a négyfajta igehallgatás mindenkiben meg lehet ám. Egyugyanazon igehallgató négy különféle formájú igehallgatás közben. Azaz biztos, hogy van, én legalábbis voltam már úgy nem is kevésszer, hogy ha agyonvertek volna, sem tudtam volna három értelmes mondatot mondani abból a prédikációból, amit hallottam. Olyan is volt, amikor talán másnap még tudtam, aztán kiment. Olyan is volt, amikor tovább tartott és nem lett belőle semmi, és néha az is előfordult már az életem során, hogy valamit komolyan vettem abból, amit hallottam, vagy abból, amit nekem mondtak, és megpróbáltam aszerint cselekedni. Azt gondolom, hogy így vagyunk ám mindannyian ezzel. És ez egy rendkívül izgalmas dolog, hogy hogyan lehet eljutni oda, hogy ne útfélként hallgassuk az Isten igéjét, vagyis úgy hogy bement-kiment. Mint az az ember, aki úgy akarja átúszni a Dunát, hogy nem akar közben vizes lenni. Vagy, mint az a kavics, amit mos a tenger hulláma, de belül ugyanolyan száraz, mintha kint lenne a tengerparton, mert csak a felszínét éri a víz. Na ez a fajta igehallgatás, amikor valaki elvégezni a református gimnáziumot, leérettségizik, és az égvilágon semmi nem ragad rá, legfeljebb egy-két vallásos szöveg, legfeljebb egy-két információ, de egyébként belül nem járta át, olyan, mondom, mint a kavics, amely csak kívülről nedves. Borzasztó. Ezt is tudom magamról, mert én is jártam református gimnáziumba, nekem is voltak osztálytársaim, mint nektek, és hát időközönként sajnos immár olyan korban vagyunk, hogy érettségi találkozóink is voltak, már nem is egy, nem is kettő, és ilyenkor kiderül, hogy mit jelentett a református gimnáziumba járni. Ennyi erővel az illető bárhol is eltölthette volna a négy esztendőt, az égvilágon semmi nem látszik sem az életén, sem a gondolkodásán. Egészen kiábrándító egyik-másik osztálytárs az évfolyam-találkozón vagy az érettségi találkozón. Pedig ők is hallgatták, és nem is sorolom tovább, remélem, hogy érzitek, hogy milyen nehéz dolog ám igét hallgatni. Nahát nem véletlenül mondja Jézus, hogy akinek van füle. Tudniillik a hit az az Isten igéjének a meghallásából fakad. Ha ez nem történik meg, hogy az igét meghalljuk, akkor nem lesz hitünk. Mert az a hit nem hit egyébként. Még hogy jobban értsük a példázatot, azt is tudni kell, hogy ez a példázatbeli magvető nem volt ám egészen ostoba ember, hogy az útfélre szórt a magból, meg a kősziklára, meg a gyomok közé, mert abban az időben nem úgy volt a mezőgazdaság, mint napjainkban. Ugyanis először vetettek, és utána csak szántottak. Tehát azért vet az útfélre is, abban a reményben, hogy azt fel fogják szántani, és nem fogják a madarak felkapkodni. Tehát amikor beültök egy hittanórára, vagy istentiszteletre, vagy leültök most egy SDG hétvégén, akkor ugye abban a reményben történik az igehirdető munkája, abban a reményben vet, hogy ha valaki útfélként ül is le, abból lehet valami.
Mikor lesz valami? Hogy lehet eljutni oda? Azt gondolom, hogy azért is fontos dolog, mert mindannyian úgy kezdjük, hogy útfél vagyunk. Senki sem születik úgy, hogy príma hallása van az Isten igéje vonatkozásában. Senki sem születik úgy, hogy hallja és érti az Isten beszédét. Mindenkinek el kell jutni oda, hogy meg is hallja. Hogy lehet? Csak egyetlen módon, hogyha valaki megnyitja az illetőnek a fülét. Ez nyilvánvalóan nem fülész és gégész orvos, hanem valaki más, aki ki tudja bennünk érlelni azt, hogy megnyílik a hallásunk, a gondolkodásunk az Isten dolgai iránt, ez nem magától jön. És kezdjük érteni, hogy mi is hangzik el, nem csak hottentotta szövegek, nemcsak ilyen vallásos, kedves, kenetteljes beszédek, hanem valami egészen más. Csak akinél ez megtörténik, ott van esély arra, hogy az illető meg is hallja az Isten beszédét, és elkezd aszerint cselekedni.
Mit jelent ez? Azt, mint ahogy gondolom elindultatok ma a menetrend szerint Hódmezővásárhelyre, egy bizonyos irányba, amit a menetrend közölt, vagy aki autóval jött, útjelző táblák után, vagy a térkép után és nem tévedett el. Az Isten igéje ilyen útjelző tábla, ilyen térkép a számunkra, s ha valaki elindul annak nyomán, célba ér. Ezt jelenti, amikor jó földbe hull a mag. Kívánom nektek, hogy az igehallgatásban meg ne keményedjetek, meg ne szokjátok. Mindent meg lehet szokni. A moslékot is meg lehet szokni. Azért nagy dolog, hogy a tékozló fiú hazatért, mert nem szokta meg a moslékot. Egy csomó ember egész életén keresztül moslékkal táplálkozik. Mindent meg lehet szokni. Azt is, hogy beülünk az áhítatra, és Isten tudja, na éppen nem latint, vagy matekot olvasunk alatta, ki tudja, hol járnak a gondolataink, semmi nem ragad ránk. Ettől óvjon meg az Úristen benneteket, hogy így hallgassátok az Isten beszédét, lehet másként is.
Nem is mondok most ma este többet.
Imádság: Urunk, Jézus köszönjük Neked, hogy Te beszélő Úr vagy, aki kijelented lényedet, akaratodat, titkodat időről időre. Köszönjük, hogy a Te legnagyobb ajándékod nem az, amit adsz, hanem az, hogy szólsz. Úgy vagyunk most előtted, hogy sokféle formában, sokszor hallgattuk a Te szavadat, és azt is megvalljuk Neked, hogy csak ritkán jut el igazán szívünkig, gondolatunkig, lényünk mélyéig az, amit mondasz. Óvj meg bennünket az útfélszerű igehallgatástól, és könyörgünk hozzád, hogy nyisd meg a fülünket, hogy ne csak szavakat halljunk, hanem a szavakban hozzánk érkező Igét is. Hadd legyen súlya és tartalma a szónak. Kérünk téged iskoláinkért, amelyeket hosszú-hosszú böjtölés után újra visszakaptunk. Megvalljuk Neked, hogy nem is érdemeltük meg igazán. Köszönjük Neked ezt az iskolát is és a többit is, ahol nap, mint nap felhangzik a Te igéd. Könyörülj rajtunk, hogy ne csak hallgatói, hanem megtartói is lehessünk. Hogy ne csaljuk meg önmagunkat, hanem megcselekedjük azt, amit a szeretet ad. Így áldd meg ezt a hétvégét is, így kérünk a közelgő vasárnapért, adj halló füleket, engedelmes igehallgatást mindannyiónknak. Ámen.
Mi Atyánk
Ének: 512. dícséret
