Joggal gondolhatnánk, hogy egy református diákszövetség, amelyik a négy magyarországi Teológiai Akadémia jövendő lelkipásztoraiból alakult, a református egyházzal teljes egyetértésben végzi minden munkáját és már kezdettől megnyeri annak teljes elismerését. A kapcsolat azonban nem volt ilyen felhőtlen. Nem is lehetett, hiszen a Szövetség éppen a megújulás érdekében jött létre, mert sok változtatni, javítani valót talált az egyház életében, különösen a lelkipásztorok képzésében. A megújulást az ifjúság nagyobb ütemű lendületével óhajtotta véghezvinni, gondolatai, elképzelései sokszor nem találkoztak a hivatalos egyházi vezetés irányvonalával. Révész lmre Tiszántúl püspöke, még a Szövetség húszéves jubileuma alkalmával tartott beszédében is azt mondotta:
„... panaszolni szokta az egyház az ifjúságról azt is, hogy derék, kedves gyerekek ezek, de nem tekintélytisztelők, márpedig hol legyen az ifjúság inkább tekintélytisztelő, mint az egyházban. Már csak azért sem lehet nagyon hangosan szóhoz engedni az ifjúságot ez egyházban, mert természeténél fogva tekintélyromboló..." /SDG-évkönyv, 1941/
Ä Szövetség azonban egyértelműen az egyház szolgálatát akarta népszerűsíteni az ifjúság körében. Erre utal már az a határozat is, amelyik egyoldalúan ugyan, de határozottan vállalta az egyház felső vezetése részéről történő ellenőrzését is.
„Ezután minden esztendőben - akár olvassák, akár nem - mi a legőszintébb tisztelettel, igaz hálával egyházunk vezetése iránt, az esztendő munkájáról az Egyetemes Konventnek jelentést küldünk be.” „Különös felelősséget érzünk minden magyar református diák iránt. Mi saját elhatározásunkból, a nagy felelősségtől indíttatva a Soli Deo Gloria Szövetséget életre hívtuk., ezért dolgozunk és Isten dicsőségét, Krisztus királyságát ezen keresztül akarjuk szolgálni, a diákságot a református egyháznak: akarjuk nevelni és ezt a magyar református egyházat holtunkig hűségesen akarjuk szolgálni." /Intézőbizottsági jegyzőkönyv, 1925. november 9./
Ugyanebben az értelemben vall a Szövetség tagsági nyilatkozata:
„... Magyar Református Anyaszentegyházamat missziói lélekkel szolgálni, a református teológiát - úgy, amint a Heidelbergi Káté és a Második Helvét Hitvallás azt körvonalazta - megismerni, művelni ás diadalra jutásáért dolgozni... egyetlen célomnak tartom."
Hogy ez a kapcsolat a Szövetség és az egyház vezetése között nehezen rendeződött, az jórészt abból adódott, hogy az SDG-nek a belügyminisztérium által jóváhagyott alapszabálya is volt, s ennek alapján önállóan dönthetett ügyei intézése felől; a Szövetség vezetőinek kiválasztásában is érvényesíthette elképzeléseit. Jórészt e miatt kellett várni 1934-ig, míg végre az Egyetemes Konvent magáénak minősítette a Szövetség munkáját.
A kollégiumi alapszabály előírta, hogy a munkájukat segítő Tanácsadó Testület elnöke a lelkipásztor, vagy a vallástanár legyen. A Szövetség munkájának védnökei kezdetben teológiai professzorok /dr. Kováts J. István, dr. Sebestyén Jenő/, majd egyházunk püspökei közül kerültek ki. Különösen szoros volt a kapcsolat Ravasz László konventi elnökkel és Enyedy Andorral. A Szövetség közgyűlésén megválasztott új tisztikart a harmincas években általában a balatonszárszói református templomban iktatta be Ravasz László. De templomban avatták fel a kollégistákat is az ország minden részében, nemegyszer a gyülekezeti istentisztelet keretiben.
Az Egyetemes konvent előbb kisebb segélyek juttatásával, majd a Konventi díjleveles missziós lelkészi állások meszervezésével segítette az ifjúsági munkák több ágát, így a Szövetséget is. Ezeket a missziói lelkészeket beosztotta a KIE-hez, az SDG-hez, s ezzel jelentős anyagi terheket vállalt át. így kerültek a Szövetségbe s egyben a Szövetség Közgyűlése által megválasztott felelős vezetői is lettek: dr. Kiss Sándor, dr. Fónyad Dezső, Morvay István, Kiss Antal Jenő, dr. Vatai László, Koncz Sándor, Farkas József, Szabó Dániel és Kulifay Albert.
A konventi elismerés évében, 1934-ben született meg Szárszón az a memorandum, amelyet, mint az ország legégetőbb problémáit /egyke, telepítés, földbirtok-reform, stb./ feltáró S.O.S. jelzést azzal terjesztettek fel az Egyetemes Konventre, hogy kérik és várják, annak állásfoglalását. Komoly intézkedés, határozat sajnos nem született, ad acta tették az ügyet.
Ebben az esetben csak az egyház felső vezetőségének tehetetlenségi nyomatéka jelent meg abban, hogy félretesz egy ügyet, amelyet az ifjúság fontosnak tart. A Magyar Út dolgában viszont már jelentős kifogásokat emeltek. A Magyar Út kezdettől, tehát 1934 óta a Szövetség lapja volt, s Pap Béla irányításával evangéliumi, de radikális hangnemben foglalkozott az egyház és az ország kérdéseivel. Az 1935. évi közgyűlés jegyzőkönyve így rögzítette Pap Béla felszólalását:
„Az Egyetemes Konvent Missziói Bizottsága nem tartotta helyesnek, hogy az SDG olyan könyveket és lapokat adjon ki, amelyek nem kimondottan diák- és evangéliumi jellegűek. Ezért s Szövetség elnöksége a további bonyodalmak elkerülésére 1935. május 13.-ai intézőbizottsági ülésén a Magyar Út tulajdoni és kiadói jogát Pap Béla felelős szerkesztőnek adta át." „A Magyar Út elindul az önállóság útján, hogy többet szolgálhasson annak a szellemnek, amelyből megszületett, az SDG evangéliumi és reformátori gondolatának."
Ugyanez a közgyűlés ad számot arról, hogy a Szövetségnek két kiadványa volt az előző években, amiket a konventi bizottság kifogásol: Matolcsy Mátyástól „Agrárpolitikai faladatok Magyarországon" /néhány hónap alatt elfogyott/ és Pap Bélától „Társadalmi rendszerváltozás: Evangélium" című könyvek. Az egyház ifjúsága tehát harcot indított az ország megoldatlan problémáinak feltárására és megoldására, a felső vezetés azonban óva intette ettől.
Hasonló jellegű figyelmeztetést kaptak a Szövetség ifjúsági lelkészei, mert nevük összefüggésbe kerülhetett egy „Magyarok..." kezdetű röpcédulával: ne avatkozzanak ilyen ügyekbe.
Még ennél is komolyabb volt az a fegyelmi eljárás, amelyet az egyház vezetése Morvay István ellen indított a „Magyar Út”-ban megjelent egyik cikke miatt. Felfüggesztették állásából, s csak meglehetős huzavona után mentették fel s engedték tovább szolgálni. /Morvay István fegyelmi eljárásának részletes leírását lásd a Református Ifjúsági Mozgalom című fejezetben./ Ez az intézkedés már egyben figyelmeztetés is volt a többiek felé: nem járhattok a magatok útján!
A Szövetség azonban ugyanebben az évben - éppen önállósága jelzésére - egy újságnyilatkozatot tett közzé:
„Az Új Magyarság 1938. április 12-ei számában oly értelmű közlemény jelent meg, mintha Szövetségünk dr. Darányi Kálmán miniszterelnök urat a 'zsidótörvény' alkalmából köszöntötte volna. Szükségét tartom hangsúlyozni, hogy Szövetségünk 12. Országos Virágvasárnapi Konferenciája alkalmából 1200 diákja nevében köszöntötte a Miniszterelnök Úr Őnagyméltóságát és nem bármilyen politikai esemény alkalmából."
Érdekesen alakult a helyzet az 1943-as Magyar Élet konferencia idején. Ezt a konferenciát akkor már csak az egyház védőhálózata alatt lehetett megrendezni. Ebben az időben már rendszeres találkozások voltak a Szövetség elnöke, Soos Géza és Ravasz László között, az elgondolásokat, terveket egyeztették, s az ellenállásban már ekkor résztvevő Soos Géza bizalmas tájékoztatást adott az egyházi vezetésnek. Így pl. az Auschwitzi Jegyzőkönyvet is ő juttatta el Ravasz Lászlóhoz. Így a Magyar Élet konferencia is az egyház hallgatólagos beleegyezésével kerülhetett csak megrendezésre, utána mégis megszületett a konventi figyelmeztetés:
„Az Egyetemes Konvent felkéri az SDG Szövetség vezetőségét, hogy mielőtt a diákmisszión túlmenően munkát kezdeményez, mint pl. a Magyar Élet sokféle oldalról megvilágított és sokféle véleményt teremtő konferenciát, erre vonatkozólag a konventi missziói bizottságot keresse meg." /1944. V. 4-ei konventi ülési jegyzőkönyv 90. sz. határozata./
Ez, az akkor kifogásolt konferencia, az 1973-at követő másfél évtizedben a református egyház legfőbb pozitív érvének számított, amire vezetőink bőven hivatkoztak is, a '89-90-es fordulat óta viszont az ott elhangzott szocialista állásfoglalások miatt inkább hallgatnak róla. Pozitívumai és kifogásolható gondolatai végső kiértékelésének előbb-utóbb meg kell történnie.
Alapvető törés vagy ellentét az SDG és a református egyház kőzött sohasem jelentkezett. A valamikori kollégisták ma presbiterek, gondnokok, lelkipásztorok, sőt püspök is került ki közülük. Amint magától értetődő volt az is, hogy a kényszerű megszűnéskor a Szövetség minden vagyona a Református Egyház tulajdonába került át, s ha valamikor újraalakulhatna, ismét Krisztus egyháza szolgálatát végezné tovább.
Amíg az előbbiekben a Szövetség vezetése és az Egyház vezetése közötti kapcsolatra helyeztük a hangsúlyt, a továbbiakban azt kívánjuk bemutatni, hogy az elismertetés és a befogadás miképpen zajlott le magán a „terepen”, az iskolákban és az egyházközségekben.
Az iskolákban a húszas évek derekától a harmincas évek derekáig kétfrontos közelharc folyt: meg kellett küzdeni magával a langyos lelkű, közönyös diáksággal, de ki kellett érdemelni a hitoktatók rokonszenvét is.
„Az ifjúság nagy tömege előtt - írja Fónyad Dezső - ellenszenves volt a „szenteskedők serege”. Túlságosan elhanyagolt parlag volt a lelke, hogysem egész méretében felfogta volna a Soli Deo Gloria mozgalom országos jelentőségét. A helyi színekhez ragaszkodtak, ami olykor tálán helyénvaló volt, de gyakran nem jelentett egyebet kihalt pogányos hagyományok ápolásánál.
Maga a mozgalom is elkövetett egy-két módszertani hibát, amivel maga ellen hangolta őket. A tánc, a dohányzás, a kocsma elleni erkölcsi támadások ok nélkül felizgatták a diákságot és kihívták ösztönös ellenállását. Ezzel a Szövetség nem érte el, hogy rávette volna őket a bűnös szokások elvetésére, hanem elterelte figyelmüket a lényegről: a Krisztusban újjászületett emberről. Az okozatnak oki jelentőséget tulajdonított, ezzel a tételcserével kazuisztikába esett és elidegenítette azokat is, akiknél a döntő ütközet után magától szakadtak volna el a diákbűnök gyökerei /.../.
A református diákmisszió eme vaskorszakában nehézségek merültek fel az iskolák részéről is. Egy még kiforrásban lévő mozgalom előtt sok helyen a pedagógiai felelősség óvatossága zárta be az ajtót. De ha őszinték akarunk lenni, nyugodtan elmondhatjuk: sok helyen nem vették szívesen azt, hogy egy hívő diákmozgalom kellemetlenkedik az alma mater falai között. Volt valami nyugtalanító abban, hogy a diákság többet talál majd kérni a tradicionális vallásóráknál és az osztályzatnál, hogy kinyílik a diák szeme és észreveszi a való és kellő keresztyénség között tátongó űrt, a tan és élet ellentmondásait. Meg aztán többletet is jelentett mindenütt a diákmisszió: több szolgálatot igényelt akár a bibliaköri, akár a kollégiumi munkában /.../. Hogy ne említsük /.../ azt az egészen jogos mentséget, hogy a vallásoktatók közül akkortájt még sok a régi világból való volt, akik minden hajszálgyökerükkel a Mozgalommal ellentétes világszemléletből szívták életnedvüket és így jóindulatukon kívül egyébbel nem szolgálhatták a hívő diákságot. Ezt a körülményt a sokszor túl hevesen fellépő, ügybuzgó evangelizátorok nem vették figyelembe, s szándékuk ellenére fájó sebeket okoztak.
Csak a történeti hűség kedvéért említjük meg, hogy a szórvány-kálvinizmus területén szinte mindenütt nyitott kapu fogadta a misszió embereit, akármelyik mozgalomtól jöttek. Viszont a másik területről már 1923-ban a Lelkészegyesület közlönyében kemény támadás éri őket.
Építésre szánt erők pusztultak el azáltal, hogy a diákmozgalom létjogát kellett bizonygatnunk akkor, amikor külföldön már majdnem egyszázados történelem igazolta az élethez való jogát. De így volt rendjén. A magyar diákmissziós munkának is le kellett fizetnie az úttörés adóját; ’aki fel nem veszi az ő keresztjét, nem követhet...’”.
Fónyad Dezső szövege azért hiteles, mert egy volt azok közül, akik megjárták a bazárt kapuktól való kényszerű visszafordulás, a téren álló padokon alvás, a "jogosítvány-hiányra" hivatkozó elutasítások kálváriáját.
A hamincas évek derekára azonban az SDG küldetéstudattól erős lelkészei már az iskolák falai között rendezhették meg a „csendes napokat", és a hitoktatók zömét nyerték meg annak a törekvésnek, hogy az oktatás és a mozgalom együttese hatványozza meg az egyébként külön-külön elérhető eredményeket.
Lent a „végeken", az egyházközségekben a kollégisták munkára jelentkezése szívélyes fogadtatásra talált, amint ez a korábbiakban említett közös rendezvényekből egyértelműen kitűnik. Országosan általános volt a közös megmozdulás, formálisan is jelezte a gyülekezeti befogadtatást a templomokban — a konfirmálás analógiájára történt fogadalomtétel. A virágvasárnapi szekcióülések is templomokban, parókiákon folytak, az 1939. évi virágvasárnapi konferenciának pedig a jelmondata is ez volt: „Adjátok vissza az ifjúságot az egyháznak!”