Az elmúlt tíz év során a magyar református oktatáspolitika három kiemelkedő alakját ismerhettem meg. Pápára kerülve – bár igazából már előtte – ismertem meg a Kollégium két kiváló vezetőjét, Kálmán Attilát és Korsós Bálintot. Szintén korábbról ismertem már, de a pápai évek alatt kerültem intenzívebb kapcsolatba Nagy Istvánnal, az SDG akkori elnökével is. Innen nézve az elmúlt bő félév minden bizonnyal a magyar református oktatás fekete féléve, hiszen a felsoroltak közül ketten is az elmúlt hónapokban hunytak el.
Talán nem illetlenség azt mondani, hogy Kálmán Attilával és Korsós Bálinttal ellentétben Nagy Istvánnal nem sok közös volt bennünk: világról, egyházról, oktatásról, de talán – igaz, ebben nem vagyok annyira biztos – még az SDG jelenéről és jövőjéről is merőben mást gondoltunk. Arról nem is beszélve, hogy én nem szeretem a halászlevet. Ez a habitus- és szellemiségbeli távolság azonban nem hogy megnehezíti, de inkább megkönnyíti a munkámat abban, hogy meglássam, mik is voltak az ő igazi érdemei, s miben is állt az ő nagysága.
Amikor azon gondolkodtam, mit is emeljek ki Nagy István kapcsán, vagy hogy „mit is kaptam tőle” (ez volt tudniillik a hozzám eljuttatott eredeti kérdés), különböző dolgok jutottak eszembe. Az elmúlt néhány napban azonban elkezdtem két kiváló egyházdoktor munkáját olvasni. Az egyik Nagy Szent Gergelynek, a kiváló pápának „A lelkipásztor kézikönyve” című munkája, a másik pedig Clairvaux-i Szent Bernátnak, a XII. század meghatározó spirituális és politikai tekintélyének „A megfontolásról” című opusa. Furcsamód (amennyiben furcsa, hogy reformátusként egy reformátusról elmélkedve katolikus szövegeket veszek elő) most ezt a két egyháztanítót fogom idézni. Hogy miért? Egyfelől mert Gergely a harmadik fejezetben kiválóan leírja, hogy milyen is volt Nagy István mint lelkipásztor, másfelől pedig Bernát szavaival összefoglalható, hogy milyen volt a református oktatás és az újjáalapított SDG motorjaként. Gergely pápa nem sokkal a megválasztása után írt kézikönyvébe ezt írja: „Mélyebben áthatja a hallgatóság lelkét az a szó, melyet a szónok életvitelével hitelesít, mert amit szóval parancsol, példamutatásával segít megvalósítani.” Szent Bernát pedig a III. Jenő pápának írt értekezésében ezt tanácsolja Róma püspökének: „Ültess, öntözz, viselj gondot, s ezzel megtetted a magadét.”
Nagy István mind a református egyházban, mind partikulárisan az SDG újabb kori történetében – s most tisztítsuk meg ezt a gondolatot mindenféle közhelytől – ültetett, öntözött és nem utolsó sorban gondot viselt: megtette a magáét. Mindezt pedig a maga közvetlenségével, hitelességével, kedves szigorával és példamutatásával tette. Ebben állt az ő igazi nagysága, s ez az, ami az elmúlt pár évtized egyik jelentős református alakjává, s remélhetőleg az SDG-ben megfordulók közül sokak számára igazi példaképpé tette. Bárhogyan is, de megtiszteltetés volt vele dolgozni.
Soli Deo Gloria
