Böjti bizalom-lépések
„Bízzál az Úrban teljes szívből és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, és kerüld a rosszat! Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.” (Péld 3,5-8)
Ha egy nagyobb útra készülünk, vagy éppenséggel elköltözünk, egyből lelki szemeink előtt látjuk azt a nyüzsgést, ami megelőzi: a megfontolt lépéseket, a hosszas tervezést, álmodozást, térképkészítést a google segítségével, ugyanakkor félelem is van bennünk, mégis „mi lesz, ha” és hogy is lesz; belevágunk az ismeretlenbe. Igyekszünk semmit sem a véletlenre bízni! Egyetlen egy hiba se csússzon a képletünkbe, a számításainkba.
Miért hozakodok elő ezzel? Mert egy böjti „utazás” merőben más, annak ellenére, hogy mi mégis ugyanoly módon szoktunk próbálkozni. Ha szoktunk egyáltalán a böjti időszak kérdéskörével foglalkozni. Vagy ellenkezőleg éppenséggel rágörcsölünk. Reformátusként sokszor közel sem tűnik egyértelműnek, s azt is elhiszem, néha már-már frusztráló tud lenni, mit is kezdjünk ezzel a negyven nappal?
Az igeszakasz a Példabeszédek könyvéből a következőképpen szólt:
„Bízzál az Úrban teljes szívből és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féljed az Urat, és kerüld a rosszat! Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.”
Ahogyan a könyv többi része is, ez a szakasz is mindennapi élettapasztalatokat fogalmaz meg, olyanokat, melyek útmutatóul szolgálhatnak mindenki számára. Akárcsak egy kézikönyvet tartanánk kézben. Olyat, mely belső iránytűnket helyes viszonyítási ponthoz igazítja, el-elhangolódó életünk hangszerét felhangolja. Hogy ki a valóban bölcs ember? S az Istenre helyesen és bölcsen figyelő hogyan éli életét? Mivel jár mindez?
E böjti időszakot közelítsük meg innen, tekintsünk az elkövetkező hetekre úgy, mint egy lehetőségre. Egy lehetőségre, melyben koncentráltan odafigyelhetünk, milyen is az idézett szakasz szerint, Istenbe vetett bizalommal megélni a napokat, megélni az Istennel való kapcsolatunkat. Egy időszakra, melyet Istennek szeretnénk ajándékozni, egy olyan útra, mely által közeledhetünk, s érzékenyebbé válhatunk a közelgő húsvéti történések iránt. Menjünk hát együtt!
Vizsgáljuk meg, hogy az Istenbe vetett bizalomnak milyen akadálya van, mi az oka csalódottságunknak, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, mint ahogy mi azt elterveztük. Ha látjuk az okot, akkor hogyan tovább?
Először is a bizalom gátja, mi magunk vagyunk.
Ahogy a bevezetésben is szóltam róla, nagyon szeretünk tervezni, célokat kitűzni magunk elé. Vannak elvárásaink és elképzeléseink önmagunk és mások felé, s kifejezetten Isten felé. Pillanatok alatt túlzásokba bocsátkozunk. Olyan túlzásokba, melyek révén Istent már-már eszközként kezeljük céljaink elérése és vágyaink beteljesülése végett. Mert folyton-folyvást valamit vagy nagyon akarunk, vagy nagyon nem akarunk.
A böjttel is így vagyunk, vagy nem akarunk vele foglalkozni, vagy ha igen, akkor nagyon. Kinek éppen mi a gyengéje. A napokban olvastam egy cikket, melyben 70 ötletet találhatunk, ki-ki magára ismerhet közülük, mire figyelhetünk sokkal jobban oda a következő hetekben. Például leszokni arról, hogy beleszólsz a vezetésbe, amikor a hátsó ülésen ülsz. Arról, hogy csupán látszólag takarítod ki a szobádat. Arról, hogy folyton azt mondod: „Nem tudom…”; Ha gyakran megítéled az embereket, imádkozz mindenkiért, akivel csak találkozol. – még sorolhatnám, igazán szembesítő mondatokat hoz elő a cikk írója. És természetesen hozzápárosítjuk az elképzeléseinket arról, hogy micsoda eredménye lesz mindennek, az istenkapcsolatunk mi módon fog elmélyülni, milyen élményeink születnek majd, hogyan fogjuk érezni magunkat a végén.
Éveken keresztül nyárról-nyárra egy rendkívülinek nevezhető táborban vettem részt, nem megszokott, mert nem egy helyszínen voltunk, hanem napról-napra vándoroltunk 100-150-en Kárpát-medence különböző tájain. Nemcsak lelki, de fizikai utat is bejártunk. Mikor legutóbb voltam, nagyon vártam: a rég látott barátokkal újra találkozni, a kihívást, melyet a kilométerek jelentenek, s persze szívem vágyát: rendbe tenni dolgokat az életemben; olyan mély istenélményeket, melyekben részese lehettem már máskor is. Útnak indultunk, teltek a napok, s egyre inkább zavart, hogy gondolataimban, s lelkiekben valahol nagyon máshol járok. A prédikációk, az imádságok, a beszélgetések üres szavakként pendültek meg bennem, kínaiul is mondhatták volna, teljes közömbösséget éreztem. Napokba telt, míg rájöttem, hogy az Istenben való elmélyülésem gátja én magam vagyok, a saját elvárásaim. Rá kellett jönnöm, hogy Istent be akartam skatulyázni: ugyanazokat az élményeket vártam, mint azelőtt, pedig ha belegondoltam, a tábor is, és én is sokat változtam egy év alatt. A felismerés által felszabadultam, s egyszer csak megtört a jég, megrepedtek a falak, s megérintett az Isten, végigkísért az úton, korántsem úgy, mint ahogy azt elterveztem.
Loyolai Ignác Lelkigyakorlatos könyvében így ír erről: „Mert gondolja meg mindenki, hogy annyira halad majd előre minden lelki dologban, amennyire kivetkőzik önszeretetéből, önakaratából és önérdekéből.”
Az első lépés az Istennel megélt teljes szívből való bizalmunk felé ebben áll: „lehámozni” magunkról a felesleges elvárásokat, falakat, megszabadítani magunkat terveink túlmisztifikálásától. Kibújni önös érdekeinkből, a minden felett való irányítás vágyából. Halhattuk: „ne a magad eszére támaszkodj”.
Másodszor: Feladás helyett odaadásra van szükségünk.
Külső szemlélőként őrültségnek tűnhet olyan bizonytalan útnak nekiindulni, ami nem a terveink szerint halad, mely során ki vagyunk téve váratlan helyzeteknek. A Példabeszédek könyve nem egy őrült feladásra szólít: dobjunk el mindent, úgyis mindegy, ne tervezzünk, ne legyenek céljaink, ne legyenek próbálkozásaink, várjuk tétlenül a mennyei beavatkozást. Nem. Feladás helyett odaadásra van szükségünk.
Máté evangéliumának 8. fejezetében olvashatjuk, Jézus miként gyógyít meg egy leprást. „Íme, odament hozzá egy leprás, leborult előtte és ezt mondta: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt és ezt mondta: „Akarom, tisztulj meg!” A leprás, kiszolgáltatott állapotában nem feladta, és nem is akaratát sulykolta. A bizalom mély, bensőséges megnyilatkozása ez: élethelyzetét és a jövő alakulását Krisztusra bízza. Ha Ő úgy látja számára jónak, meggyógyítja.
Másik példával élve, melyet nemrég mesélt valaki nekem: képzeljünk el egy tálban cukrot, mindig valaki belenyúl, hepe-hupás lesz, mi pedig folyton egy kiskanállal próbáljuk ismét egyenesre simítgatni a felszínt, de lehetetlen: a kanál nyoma mindig ott marad. Újból sima akkor lesz, ha valaki kézbe veszi a tálat, s megrázza. Ha nem feladjuk az élet nehézségei közepette, hanem odaadjuk életünk tálját.
Ez az odaadás korántsem akaratgyengeség és döntésképtelenség jele, sokkal inkább a felismerésé: ki az Élet Ura! Ki az, ki valóban tudja, mi a jó nekem.
Böjtünket pedig vagy feladjuk, azaz el sem kezdjük, vagy pedig kitűzött célunkat, ami nem a hús nem evése, vagy az internet korlátozása, vagy bármi más, hanem, hogy istenkapcsolatunkat ápoljuk, nem a tőlünk várt módon érjük el, vagy nem érjük el, s ez szüli bennünk a feladás mozzanatát: idén sem sikerült. Mennyivel más, ha odaadom, odaajándékozom az Élet Urának ezt az időt!
Harmadszor: Az Istenbe vetett bizalom gyümölcse az átformálódás.
A szakasz így zárul: „Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak.” Ószövetségben a csontok elszáradása valójában a betegség és a nélkülözés képe. Ha magadat kellő bölcsnek tartod, hogy saját életed felől rendelkezzél, egy ideig egész jól működhet a dolog, sikerek, talán még boldognak is vélheted magad, ez azonban nem tart örökké. Egy idő után lemerül ez az elem, a hiányérzet, hogy mégsem vagy boldog, jönnek betegségek, nehézségek, a szőnyeget kihúzzák a lábad alól. Lelki gondjaink, feszültségeink egészen testi tünetekben is meg tudnak mutatkozni. Ezzel szemben a bölcs ember az, ki törekszik és tud az Istenre figyelve haladni, a bizalom sokszor rögös útját járni. Bölcs az, ki tud a saját eszével szemben is az Úrban bízni. Az Istenben való bizalom felszabadít, átformál: a terheket könnyebbé teszi, szívbéli derűt ad a kereszthordozáshoz, reménységet ad. Jézus mondja, hogy ne legyünk komorak böjtünkben, csakhogy mindenki lássa felszínes kegyességünket. A komorság betegít, a csontokat elszárítja. Az őszinte istenkapcsolat azonban gyógyító. Másutt olvashatjuk: „A vidám szív a legjobb orvosság”. Ott lesz gyógyulás, ahol a legnagyobb szükséged van rá, ott lesz változás, ahol változtatni kell, ott lesz újra rend, ahol leginkább összetörtél, s talán észre se vetted.
Ha a böjti utunkat megpróbáljuk anélkül járni, hogy Istent beskatulyáznánk elvárásainkkal, akaratunkkal, ha nem feladjuk, hanem odaadjuk ezt az utazást, gyümölcse legjava maga a húsvét pillanata lesz, az a pillanat, mikor ismét felcsendül: alleluja! S valóban életünk részévé válik a bizonyosság: Valóban feltámadott!
2015. február 20. Bogyó Zsófia
