Otthon

Édes otthon... igen, az. A hétvégén otthon voltam... végre, két napot otthon töltöttem. Nem ugyan olyan, mint amikor csak átutazik az ember. Olyan mint egy sziget, ahol végre meg lehet pihenni az élet tengerén folytatott kimerítő úszásban. Vagy mint, amikor korcsolyázik az ember és végre ismét szilárd talaj kerül a lába alá. Biztonságban van az ember, mintha még mindig gyermek lenne. Akkor is van reggel kenyér, ha nem én megyek el érte a boltba. Az első este, most már többedszer, nem bírok elaludni, hiába vagyok fáradt. Jár az agyam. Ebben a biztonságban a lélek és a szellem is szabadon szárnyalhat. Máshol is előfordul velem, de otthon gyakrabb, könnyebben. A kollégiumban igyekszem hamar elaludni és nyomasztó, ha nem sikerül. Otthon jól érzem benne magam, úgy érzem szükséges ez az idő, mintha a lelkem ekkor dolgozná fel az elmúlt eseményeket. Na meg, otthon beteg is lehet az ember. Sokszor akkor kezd fájni a fejem, amikor hazaérek, mert otthon lehet. Van, aki ápol, van jó meleg ágy, ahova nyugodtan le lehet feküdni pihenni.
Persze otthon sem tökéletes, de jobb, mint máshol. Éppen nemrég jöttem rá, hogy néha a családi kapcsolatokat is ápolni kell, azok sem működnek csak úgy maguktól olajozottan. Néha meg azon is elgondolkodom, hogy nemsokára talán másik szerepbe kerülök egy másik család, ami saját családnak szoktak hívni, s vajon sikerül-e azt ilyen otthonosság tenni.
Legutóbb békésen a csendesnapon is ez az otthon dolog motoszkált bennem a befogadás kapcsán: „akik befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten fiaivá legyenek...” Otthon lenni Jézusnál, vagy még inkább otthon van-e ő nálunk... befogadni...