Gyönyörűen esik a hó. A múlt hét elején elég volt egy pulcsi... na nem itthon, hanem Rómában. A kedves kis kórusommal jártunk arra, s énekeltünk, meg körülnéztünk. Az elsődleges cél, amiért elindultunk az volt, hogy több másik kórussal egyetemben bemutassuk Liszt Esztergomi miséjének vatikáni változatát, nem máshol, mint a vatikáni Szan Pietroban. Ez azért izgalmas, mert most történt meg először. Különlegessé tett az is, hogy valóban egy mise keretében hangzott el.
Még így protestánsként is nagy élmény volt. Egyik tenortársamban a bazilika méreteit, gazdagságát látva felmerült a kérdés, hogy megérte-e a reformáció. Anyagilag biztos nem.
Olaszországban másmilyenek a felhők. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy szebbek. Csodálatos alakzatok, színek jöttek létre az égen, míg ott voltunk. Lehet, hogy csak a kedvünkért, de az is lehet, hogy a tenger közelsége miatt.
Igaznak tűnik a sztereotípia miszerint az olaszok igen életvidámak, jókedvűek és gyakran felemelik a hangjukat. Az étteremben, ahol szinte mindennap megfordultunk az étel mellé show-műsort is adtak. Az egyik pincér az pulton is táncolt, nem is egyszer.
Félelmetes, hogy az ó- és középkori emberek nem tudtak kicsibe gondolkodni, már ami a középületeket, s főleg a templomokat illeti. Lenyűgöző!
Számomra azonban Assisi volt a legszebb. Olyan, mint egy szelet középkor, és valami fantasztikus hangulata van. Bizonyosan nem véletlen, hogy innen származik Szent Ferenc, és az sem, hogy protestáns lelkemhez ez állt legközelebb.
S ami még elengedhetetlen, a társaság. Nélkül nem lett volna olyan, amilyen... szóviccek, átköltések, feszültségek, jókedv, Utas és holdvilág felolvasás a buszban.
Operatőri hajlamainak is hódolhattam eleget az úton. A végén már kamera nélkül is úgy forgattam a fejem, mintha filmeznék.
Ja, és voltunk audiencián. Azt reméltem, hogy majd a Pápa úr is meghallgat minket, de csak mi hallgattuk őt. Sőt, még láttuk is, szóval ha pontosan akarok fogalmazni, akkor audiovizuencián voltunk.
Az olasz csizma
