A tábori lelkészi szolgálatról

Sipos Aba Álmos, 2001, Hódmezővásárhely

Nagy István bevezetője: Megérkezett ma esti újabb vendégünk, Sipos Aba Álmos lelkipásztor úr, aki a tábori lelkészségen teljesít szolgálatot. Arra kérném, hogy mondjon egy pár percben néhány érdekességet erről a szolgálatról.

Lehet, hogy nem mindenki tudja, hogy a 90-es évek közepe táján indult el újra a tábori lelkészi szolgálat. Hosszú évtizedekig természetesen szó se lehetett arról, hogy a honvédségnél, vagy más ilyen alakulatoknál egyáltalán megjelenjen az egyház. Nyilván erről nem nagyon beszélt a sajtó. Ez volt a feltétele annak - többek között -, hogy a NATO-hoz csatlakozhattunk, és így a délvidéki háború nem gyűrűzött be Magyarországra, vagy legalábbis az utolsó fázisa.

Sipos Aba Álmos: Üdvözöllek benneteket! Hát annyit mondanék először is talán önmagamról, hogy Sipos Aba Álmos vagyok. Három éve vagyok a tábori lelkész szolgálatnál, mint lelkipásztor, és azzal együtt három éve lakom itt Vásárhelyen. Itt nem messze, egy pár házzal följebb, albérletben. Ennek a szolgálatnak nem csak szép oldalai vannak, hanem vannak olyan oldalai is, amik áldozatként jelennek meg. Az én egyik áldozatomhozatalom az abból áll, hogy ez a második vásárhelyi albérletem amióta itt vagyok, és aki lakott már albérletben az tudja, hogy kicsit másfajta életmódot igényel. Főleg akkor, ha az embernek felesége van, meg két apró lánya, akkor sok minden áldozatot kell meghozni, hogy minden úgy maradjon, ahogy az ember átvette, ne jelentsen majd plusz költséget, amikor el kell menni innen. A lakás ne romos állapotban kerüljön vissza a tulajdonosa kezébe.

A tábori lelkészi szolgálattal kapcsolatban talán annyit mondanék először, hogy valóban 1994-ben kezdték el Magyarországon újra megszervezni a tábori lelkészi szolgálatot. Mert volt Magyarországon hosszú éveken keresztül tábori lelkészség, csak az 50-es évek elvitték magukkal, a rendszer annak idején nem engedte tovább működni, és aztán 94-ig kellett várni arra, hogy újra felállíthassák. Az akkori vezetője Takaró Károly lelkipásztor lett, aki később aztán nyugdíjba vonult, a jelenlegi vezetője pedig Csuka Tamás váci lelkipásztor.

Maga a szolgálat gyakorlatilag hivatásos lelkészekből áll. Tehát mi mindannyian, akik ott vagyunk és szolgálunk, mint tábori lelkészek, gyülekezeti lelkészek voltunk valamikor, valameddig és majd valószínűleg gyülekezeti lelkészek is leszünk még az életünknek abban a szakaszában, amikor már a honvédség nem tart ránk igényt, vagy esetleg onnan nyugdíjba kerülünk. Hiszen ott 54 év - úgy tudom - most már a nyugdíjkorhatár, és ha nyugdíjba megy, akkor még a gyülekezetben is szolgálhat, ha igény van a munkájára.

A szolgálat úgy néz ki, hogy van egy püspökünk, van három esperes, aki az ország három területén szolgáló lelkészeket felügyeli, és hát nyilván vannak azok a lelkészek, akik a csapatoknál, illetve a katonai főiskolákon végeznek szolgálatokat.

Én itt Hódmezővásárhelyen egy csapatnál végzek szolgálatot. Itt van egy laktanya, amely most úgy néz ki, hogy a honvédség átszervezése miatt bővülni fog úgy, hogy itt Vásárhelyen körülbelül úgy 2000-2500 katona fog állomásozni. Ezek között vannak olyanok, akiknek ez a hivatása, és lesznek közöttük egy csomóan, akik a fiúkhoz hasonlóan, akik majd eljutnak abba az életkorba, sorkatonaként vannak itt. A sorkatonák most jelenleg 6 hónapot töltenek el Vásárhelyen, és addig van elvileg nekem lehetőségem arra, hogy találkozzam velük. Hát persze attól függ, hogy ez a 6 hónap hogy néz ki, mert ha éppen gyakorlatoznak, el kell menni ide-oda-amoda, akkor nincsenek itt a laktanyában, és akkor igen nehéz őket utolérni.

A szolgálatról annyit mondanék el, hogy a fő célunk az az, hogy a katonákhoz eljuttassuk valahogyan a Szentírásnak az üzenetét. Csak keveseknek adatik az meg, és ezért hálásak lehettek Istennek, hogy ilyen életkorban, amiben ti is vagytok itt, találkoznak a Szentírás üzenetével úgy, hogy az megfogja őket. Azt gondolja az ember, hogy sok embernek megadatik a lehetőség, de én azzal szembesülök benn a seregben, hogy a katonáknak a nagy része a Bibliát nem hogy nem ismeri, hanem még nem is látott, nincs nekik saját Bibliájuk. Úgyhogy gyakorlatilag, amikor velük beszélgetek és köztük vagyok, akkor a lehető legalapvetőbb dolgokról szoktunk beszélgetni, ami a Bibliával kapcsolatban egyáltalán az emberben felmerülhet. Lehetőségünk van arra, hogy Bibliát osszunk közöttük, hiszen a Szentírást megismerni azt úgy lehet, hogy ha valaki önmagától a Szentírást el kezdi olvasni, és annak az üzenetét el kezdi esetleg átgondolni meg értelmezni. Hát ehhez az kell, hogy a katonák kezébe Biblia kerüljön. El kell azt mondjam - ezt elsősorban a teológusoknak mondom, mert úgy hallottam vannak itt teológusok is -, hogy sajnos ma a Magyarországi Református Egyház nem tartja annyira fontosnak ezt a szolgálatot, hogy a katonáknál a Bibliákat alkalmazza. Nem csak ezt a szolgálatot nem tartja annyira fontosnak az egyház, hanem sok más szolgálatot sem. Nemrégiben beszélgettem a börtönmissziósokkal, és elmondták, hogy őnekik sincs Bibliájuk. Hát én ezt egy kicsit furcsállom, hogy miközben mi azt mondjuk, hogy szolgálatot teljesítünk emberek felé, a legalapvetőbb eszközt, a Bibliát nem teremtjük elő. Isten azért gondoskodott arról, hogy ne legyen ebből probléma, mert van egy katonatiszt, aki magyar származású, de Amerikában él. Most már mint nyugdíjas katonatiszt, ott ment nyugdíjba, nagyon sok helyen dolgozott, aztán több háborút végigélt. Mint pilóta, háromszor lelőtték a repülőgépével együtt, aztán valahonnan a Pentagonból ment nyugdíjba. Ez az ember valamit megértett Isten szeretetéből és hitre jutott, és amikor Magyarországon szervezték a 90-es években a tábori lelkészi szolgálatot, akkor őt az amerikaiak ide küldték, mondván, hogy ő tud magyarul, legyen egy összekötő a NATO-ba való belépéssel kapcsolatosan. Hát a magyar tisztek elég gyéren beszélnek idegen nyelveket, és így pont kapóra jött az, hogy ez az illető eljöhetett ide Magyarországra és neki szívügyévé lett az, hogy ne csak a NATO-ba való belépését egyengesse a magyar honvédségnek, hanem hogy a tábori lelkészi szolgálat fölállítását is szorgalmazza. Úgyhogy emberileg szólva neki nagyon sokat köszönhetünk, és nem csak abban segített, hogy a tábori lelkészi szolgálatot megszervezzük, hanem Amerikában létrehozott egy alapítványt. Erre az alapítványra úgy gyűjt pénzt, hogy abból itt Magyarországon Bibliát lehessen vásárolni. Úgyhogy gyakorlatilag így tudunk mi a katonák kezébe Bibliát adni, hogy Amerikában gyűjtenek rá általunk nem ismert emberek pénzt, ami pénz eljön ide Magyarországra és itt Bibliát vásárolunk rajta. Ezt azért emelném ki, mert azt hiszem, köztetek nem hangzik ez idegenül, hogy ha az emberek kezében nincs ott a Szentírás, akkor lehetnek nagyon okosak, lehetnek nagyon szépek, az életről, az örök életről, a kárhozatról, a bűnről, a megváltásról nem fognak tudni semmit. Az kevés, hogy mi beszélünk az embereknek, mert az emberi szó az egy elég nagy romláson ment keresztül az utóbbi időben, régen úgy volt, ugye, hogy amit megmondtam, azt megmondtam. Azt tudta mindenki, hogy az úgy van. Nem változtatták meg. Ha valaki ma megígér a másiknak valamit, ha valaki nekem ma azt mondja, hogy becsületszavamra mondom neked, akkor én azt mondom, hogy ez nokedli, ez semmi. Erre nem adunk semmit. Amíg alá nem ír valaki egy igazolást, vagy bármit, addig nem hisszük el a másiknak. Az igehirdetés az egy csodálatos dolog, hogy hirdethetjük az igét, de az a legcsodálatosabb dolog, ha valaki maga olvashatja a Szentírást, és annak az üzenetét, és ezen az úton is találkozhat a mennyei üzenettel. Ezért az én célom többek között, és talán remélem, hogy a többi lelkész kollégámnak is ez a célja, hogy a Szentírásnak az üzenetét és magát a Szentírást is megismertessük a katonákkal. Azt mondja a Szentírás, hogy aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát, s nekünk az a célunk, hogy minél több ember meglássa az Isten országát. Átéljük már itt a földön azt, hogy mit jelent az Isten országa állampolgárának lenni, hogy majd egyszer a halálunk után is, amikor Jézus Krisztus visszajön ítélni eleveneket és holtakat, ahogy a hitvallásunkban mondjuk, akkor ne csodálkozzanak majd, hogy mi erről nem hallottunk, meg nem tudtunk. Hanem akkor majd örömmel tudják fogadni Megváltójukat, tudván azt, hogy aki hisz a Jézus Krisztusban, annak örök élete van. Az én célom ez.

Ami ehhez eszközként fölhasználható, azt általában alkalmazni szoktam. Tehát katonák közé nem civilben szoktam menni, hanem katonaruhában. Mindenféle katonaruhám van, van ünnepi, társasági katonaruhám, van hétköznapi öltönyruhám, van gyakorlóruhám is, amit majd meg fogtok ti is ismerni, a fiúk elsősorban, akik katonák lesznek, hogy mennyiféle ruha van, meg viselet a seregben. Ezzel én minddel rendelkezem, azért, hogy ne lógjak ki a sorból. Amikor én civilben bemegyek a laktanyába - megtehetném, mert engem nem kötelez senki, hogy egyenruhát vegyek -, a kollégák mind azt kérdezik tőlem, hogy mi van, szabadságon vagy? Az szokott civilben bejönni a laktanyába, aki szabadságon van, de valamiért be kell szaladnia a munkahelyére. Hát ezért mi egyenruhát húzunk, fegyvert nem kapunk, és nem is viselünk, mert ez a szolgálatunkhoz nem tartozik szervesen hozzá. De elmondom azt nektek, hogy amikor az elmúlt esztendőben júniustól december végéig külszolgálaton voltam Horvátországban, akkor énnekem is volt fegyverem. Lőttem is vele, karbantartottam azt a fegyvert, és amikor elmenten olyan helyekre, ahol háborús területnek minősülő területek voltak, akkor vittem az oldalamon én is a fegyveremet. Ezt azért szeretném tisztázni, mert a legtöbben azt gondolják, és úgy vélekednek, hogyha valaki hívő ember, akkor az fegyverhez nem nyúlhat, fegyvere nem lehet, sőt a legradikálisabbak még azt is elmondják, hogy a hívő embernél az szóba sem jöhet, hogy az katona legyen. Tehát mindent el kell követni azért, hogy az ember a sorkatonai szolgálatot megússza. Mindent el kell követni azért, hogy lehetőleg fegyver soha a kezéhez ne érjen, hát ezért el lehet követni mindent. Csak nem biztos, hogy aki így gondolja, az biblikusan gondolja így, és biblikusan látja. Úgyhogy a fiúkat szeretném bátorítani, hogy ne kerüljék el a sorsukat, ha egy mód van rá, akkor vállaljátok a sorkatonai szolgálatot. Ma a sorkatonai szolgálat már nem úgy néz ki, mint régen. Én, bár nem most voltam sorkatona, de akik még előttem voltak 10 évvel sorkatonák, mint teológusok, azok még szörnyűbb dolgokon mentek át. Én 87-ben voltam sorkatona, ez még a régi rendszernek az utolsó nagy kapálózása volt, s egy csomó olyan dolgot éltem át, amire azt mondtam, hogy nem tudom, hogy miért, miért engedi meg Isten, hogy miért van nekem erre szükségem, de amikor leszereltem egy év múlva, akkor azt bizony-bizony tudtam, hogy miért volt nekem erre szükségem. Mindannyiunknak szükségünk van rá, a fiúknak különösképpen is, mert a legtöbb középiskola, ahova ti jártok, ma teljesen másfajta nevelési módszert használ és alkalmaz, mint ami a honvédségben van. Nem azt mondom, hogy ami a honvédségen belül van, az jó, hogy az egy feltétlenül hibátlan nevelési szisztéma, ami odabent van. De aki végigjárja a középiskolát, és aztán elmegy egyetemre, az soha nem szokja meg azt, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor nekem parancsolnak. Nem a véleményemre kíváncsiak, nem arra kíváncsiak, hogy milyen szép vagyok, hogy milyen okos vagyok. Amikor arra kíváncsiak, hogy hogyan tudok felmosni egy folyosót. Vannak olyanok, amikor azt mondják, hogy neked ide kell menni, és akkor is oda kell menni, amikor nekem most éppen nincsen kedvem. S ha valaki kihagyja a sorkatonai szolgálatot az életéből, az találkozni fog ezzel a szituációval, mert az élet tele van ilyen dolgokkal. Abban a pillanatban, amikor az ember elkezd egy munkahelyen dolgozni, akkor ugyanez történik, akkor a főnök megmondja, hogy mit kell csinálni. Nem kíváncsi az ember véleményére, és ez egy csomó embert felkészületlenül érint. Ezért van az, hogy huszonéves munkakezdő fiatalok egyik állásukat a másik után hagyják ott, mert nem tetszik az, hogy a főnök nekem mit mond, pedig ez az élethez hozzátartozik. Ha valaki felelős más emberek munkájáért, akkor ő parancsokat ad. Most a seregben ezzel lehet találkozni. Nem azt mondom újra, hogy ott minden jó és minden szép, és hogy minden nagyon kívánatos, de legalább az ember valamit megtesz azért, hogy fölkészüljön az életre. Aztán lehet, hogy az életben már könnyebb dolgokkal fogunk utána találkozni. Lehet, hogy ez lesz a legzűrösebb 9 hónap - mert most már csak 9 hónapnál tartunk, és ugye arról is szó van, hogy még egy kicsit kurtítani akarják, hogy ne legyen ennyire megterhelő. Hadd mondjam el nektek, ami megdöbbentő, hogy ma a fiataloknak több, mint a fele nem alkalmas a katonai szolgálatra. Tehát ez a ti generációtok, most már szabad így mondanom, mert minket még annyira nem faggattak, hogy alkalmasak vagyunk-e vagy nem vagyunk alkalmasak, minket vittek. Az, aki nem volt alkalmas, az odabent már alkalmas lett rá idővel. A mai nagy demokráciában mindenki azt mondhatja, hogy nekem itt fáj, ott fáj, nem akarok, inkább mást csinálok, és ez azt jelenti, hogy Magyarország fiataljainak több, mint a fele egyszerűen alkalmatlannak van nyilvánítva, nem lehet használni. Most azért, hogy ha Magyarországot bármiféle támadás érné - nem vágyakozunk erre se ti, sem én -, akkor azt gondolom, hogy mindannyiunk kötelessége ezt az országot, amit Isten nekünk adott, és azokat a családokat, akiket Isten ránk bízott, megvédeni. No most akkor már késő kitalálni, hogy hogyan kell fegyvert tisztítani... Ennek az érdekében valamit tenni is kell, és ezt nem lehet megspórolni.

A szolgálatomról még annyit, hogy mondjuk jelenleg sokat vagyok együtt a katonákkal. Ha ők elmennek gyakorlatra és sátorban laknak, akkor én is el szoktam velük menni és sátorban lakom velük. Mert gyakorlatilag ahhoz, hogy azt az üzenetet, amit viszünk közéjük, el lehessen adni, azt kell látniuk, hogy mi ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők. Ugyanolyan képességeink vannak, tehát ha kell, meg tudunk lenni tábori körülmények között is, és aztán - amit csak lehet - együtt csinálunk. Tehát ha kell, együtt sportolok velük, ha kell, akkor együtt megyek el velük különböző feladatok végrehajtására. Most az utóbbi félévben különösen sokszor fordult ez elő, hogy elmentem hídmérő katonákkal hidat bemérni. Elmentem terepet föltérképezni, ahol utat kellett javítani, és azt látták, hogy én ott vagyok közöttük, ugyanúgy mozgok közöttük, és onnantól kezdve egy csomó olyan lehetőséget hoz az együttlét, hogy lehet velük beszélgetni. Hát ez nem úgy néz ki, mint ahogy mondjuk itt, ezen a hétvégén együtt vagytok. Hogy tudjátok, hogy jön egy áhítat, és valaki kiáll a Bibliával, kinyitja és beszél a Szentírásról. Az én szolgálataimnak nincsenek ilyen látványos pillanatai, csak nagyon ritkán. Nekem az adatik meg, hogy én együtt vagyok a gyerekekkel, jövünk, megyünk, beszélgetünk, ő káromkodik egyet és én erre elkezdek neki a másik lehetőségről beszélni. Hogy elkezdünk arról beszélgetni, hogy tudja-e, hogy ő mit mondott, elgondolkozott-e vajon azon, hogy miért mondta ez így, nem gondolja-e, hogy lehetne-e másképp. Aztán eljutunk előbb-utóbb oda, hogy már arról beszélgetünk, amiről ő egyébként soha nem állt volna le velem beszélgetni, de azt gondolja, ott vagyok mellette, együtt megyünk ide-oda, ezzel lehetőség nyílik rá. Most azért ez azt is jelenti, hogy ez a munka nem egy olyan látványos munka, mint egy gyülekezeti munka, tehát nekem nincsenek vasárnap teli padjaim, és nincsenek olyan élményeim, hogy engem katonák sokasága hallgat vasárnapról-vasárnapra. Nincsenek is istentiszteletek vasárnap, mert a honvédségnél mindenkit hazaengednek most már újabban, tehát eleve, hogy istentisztelet, ilyen nem nagyon van. Tehát, aki esetleg efelé a szolgálat felé kacsingat, az jó, ha ezzel számol, hogy ez a szolgálat ez nem olyan, mint a gyülekezeti szolgálat. A gyülekezetben fölmegy az ember vasárnap a szószékre, suhognak a szoknyák, öltönyök kisimulnak, föláll egy csomó ember, és akkor engem hallgat.

De hát itt nem ez van. Ilyesmi nincsen. Itt másfajta lehetőségek adatnak. Volt olyan, amikor egy karácsonyra szervezett istentiszteletemet keresztbe húzta a laktanyában egy váratlan miniszteri látogatás. De utána azt mondta a parancsnok, hogy hát ugyan nem volt meg az istentisztelet, de én most összeszedem az állományt, kiáll neked ide az 1500 ember, és akkor beszéljél nekik. Ez is egy érdekes lehetőség, az ember föláll egy pulpitusra, ott áll vele szemben 1500 ember, nem azért, mert annyira akartak jönni, hanem azért, mert azt mondták nekik, hogy sorakozó van, s akkor kell nekik arról beszélni, hogy Jézus Krisztus szeret benneteket. Hát ehhez nagy bölcsesség kell, és úgy érzem, hogy Isten eddig megajándékozott azzal a bölcsességgel, hogy tudtam hozzájuk úgy szólni, hogy értették is, meg fogták is az adást az ilyen helyzetekben. De jobb szeretem az ilyen helyzeteket elkerülni, megmondom azért őszintén nektek.

Ha van kérdésetek, akkor szívesen válaszolok rá, ha még az ilyen kimerítő este után még akad valamilyen érdeklődés. Mert biztos nem mondtam el mindent, de az ígértem, hogy nem leszek túl hosszú - már így is hosszabb voltam, mint ahogy terveztem.

Kérdés (férfihang): Igények?

Hát azt tudom mondani, hogy nekem megadatott az a nagy ajándék, hogy most már a harmadik laktanyaparancsnokot koptatom, s ez a mostani római katolikus ember, aki vallásgyakorló ember. Ő mindig bíztat engem, hogy csinálni kell. Az a laktanyaparancsnok, aki ismeri az állományát, ismeri a katonáknak a nyűgét, baját, az tudja, hogy erre szükség van. Van egy csomó olyan ember, aki nekem is megmondta már a szemembe, hogy minek vagytok ti itt, hát nem kelletek ti ide. Hát aztán igazából az igény az úgy jelentkezik, hogy én megyek. Tehát úgy elég kevés az igény, hogy mondjuk emberek önként jelentkeznének, hogy lelkész úr, mi magával feltétlenül beszélni akarunk, van ilyen is. De a legtöbbször ez úgy történt, hogy én elmegyek közéjük, és onnantól kezdve van igény. Én csodálkozom azért ezen a generáción, megmondom őszintén, mert ha nekünk szerveztek valamit annak idején 87-ben a seregben, akkor mi tolongtunk, tehát nálunk mindig az volt, hogy ti nem jöhettek be, ti nem fértek be, már nincsen hely. Ma, ha szervez valamit az ember a laktanyán belül, hát úgy kell könyörögni, hogy 3-4 ember bejöjjön. Annyira nem érdeklődnek a gyerekek. Tehát igazában az van, hogy közéjük kell menni, mert különben ez a szolgálat elveszti az értelmét, ha nem vagyunk közöttük. Ezért megyünk együtt velük mindenhova. Ez nem egy erőszakos dolog, hogy mi megyünk velük, hanem ők ezt meg is szokták egy idő után, és onnantól kezdve már ők is máshogy viszonyulnak az emberhez. Az igény az így néz ki.

Hivatalosan tehát nincsenek dörömbölő katonák, de minden bevonuláskor van egy-két olyan katona, aki otthon templomba járó. Ezek jönnek és fölkeresnek, beszélgetünk, vagy velük lehet rendszeres alkalmakat szervezni, meg tartani, de nem mondanám, hogy huszasával jönnének oda, és akkor azt mondanák, hogy már pedig mi Bibliaórát szeretnénk hallgatni, vagy imádkozni szeretnénk, szóval ez azért nem jellemző.

Van közöttünk olyan lelkész, aki például a Műszaki Főiskolának a kollégiumában dolgozik. Ott egy kollégium van, felsőfokú iskola, és ott egy kollégiumban kell neki dolgozni, és az teljesen más. Ők már katonák. Akik ott tanulnak, ők lesznek a jövő tisztjei. Ez is egy óriási lehetőség, hogy ezek a tisztek úgy fognak kikerülni majd a főiskoláról, hogy őnekik ott egy lelkésszel volt kapcsolatuk. Ezek az emberek fognak lekerülni vidékre csapatokhoz, különböző vezető beosztásokba és ilyen szempontból nagyon felelősségteljes is a munkánk, hogy milyen képet alakítunk ki magunkról. Mert ha valaki ott elrontja a dolgát, akkor lehet, hogy hosszú időre elásta nemcsak a maga munkáját, hanem majd annak a munkáját is, aki később talán annak a tisztnek kellene, hogy dolgozzon.

Azért azt elmondom, hogy mi ugyan beöltözött tisztek vagyunk, én főhadnagy vagyok pillanatnyilag, tehát rendfokozattal ellátott katonatisztek vagyunk, de mi szervezetileg teljesen függetlenek vagyunk az összes állomáshelyünkön levő katonától. Tehát nekem a laktanyaparancsnok nem parancsnokom Hódmezővásárhelyen. Ő ezredes, ilyen értelemben rendfokozatban előttem van, ezért én meg kell, hogy tiszteljem úgy, ahogy ez a katonáknál kijár, de ő nekem személyesen nem adhat parancsot. Én alárendeltség szerint a saját esperesemhez tartozom, és a saját püspökömhöz tartozom. Ez azért jó egyfelől, mert így, ha egy laktanyaparancsnok mondjuk nem szeretne engem, vagy ezt az ügyet nem pártolná (a tábori lelkészi munkát a laktanyában), akkor ő engem teljesen félreállíthatna. Így viszont nem állíthat félre. Tehát én szabadon dolgozhatom és munkálkodhatom. Azért ez elég ritkán fordul elő ma már. Jön a honvédséghez is egy olyan újabb generáció, akik tudnak nyelveket, kicsit kultúráltabbak, nem csak a poháron keresztül látják a világot, és az italon keresztül. Mert régebben erről voltak híresek a magyar tisztek, hogy képesek már reggel 7-kor atomrészegek lenni a munkahelyükön. Ennek volt is alapja, de azért ez a generáció lassan eltűnik és jönnek azok a tisztek, akik több nyelvet beszélnek. Ha vannak nyílt napok esetleg azokon a helyeken, ahol honvédség van, lakóhelyeteken, akkor menjetek be, nézzétek meg, hogy ma hol tart a honvédség. Egyfelől siralmas, másfelől meg ugyanakkor az ember megdöbben rajta, hogy egy-egy tisztnek a kezében milyen óriási felelősség van. Voltam kinn úgy gyakorlaton, hogy napokig végig ott ültem amellett a tiszt mellett, aki a parancsot kiadta, hogy mikor kell lőni. Ez egy iszonyatos felelősség. Láttam rajta is, hogy noha tudták, hogy minden jól ki van számolva, tudták, hogy ezen a területen nincsenek maximum csak verebek, ahová lőnek, mégis egy olyan iszonyatos feszültség az, hogy nekem ki kell adnom egy parancsot. Most durr, és ott kő kövön nem marad, ahová az a lövedék becsapódik - tehát azért ilyen szempontból is egy érdekes világ. A stresszhelyzeteket feldolgozni, azokkal együtt élni, s még akkor gondoljátok el, mi van, amikor ez élesben megy. Amikor tudja valaki, hogy én ezt itt most meghúzom, ott meg 20 ember meg fog halni a túloldalon. Ezek olyan komoly helyzetek, amikbe mondjuk nem is nagyon gondol bele itt kívülről az ember. Ha elmegyünk egy laktanya mellett, azt látjuk, hogy egy csomó zöld autó áll ott, meg romos épületek, aztán kész. Ez a Magyar Honvédségről kialakult általános kép. Vagy egy-egy lerobbant katonai teherautó az út szélén. Ma ennyire vagyunk képesek, de még ez a technika is iszonyatos rombolást tud csinálni, tehát ha valaki kezébe veszi és irányítja, akkor bizony nagyon komoly értékek és egyéb dolgok forognak kockán. Volt-e valaki katona közületek, hadd kérdezzem meg. Nem.

Kérdés (férfihang): Mi a véleményed a keresztény polgári szolgálatot elvállaló fiatalokról? Másik kérdés: A hívő fiatalként sorkatonai szolgálatot vállaló fiatalnak van-e lehetősége a tábori lelkészséggel együttműködni?

Hát az utóbbira válaszolok, hogy arra van lehetőség természetesen. Tehát ha a tábori lelkészt megkeresi, vagy a tábori lelkész tudomást szerez róla, hogy ott van, onnantól kezdve már ketten vannak. Jézus is párosával küldte el a tanítványait, hát annál nagyobb csoda nincs, mikor valaki ráakad a laktanyában egy olyan katonára, aki nekem tud segíteni, és akire támaszkodhatok, meg aki rám is támaszkodhat, és akivel együtt visszük az evangéliumot jobbra-balra. Ez egy óriási lehetőség, és erre mindig van lehetőség, hogy ha ilyen katona van, akkor tábori lelkésszel együtt szolgáljon. Polgári szolgálatról az a véleményem, megmondom őszintén, hogy ha énrajtam múlana, akkor én csak nagyon kivételes esetekben engedném meg a polgári szolgálatot. Én azt mondanám, hogy ez mindenkinek a kutyakötelessége, hogy fölkészüljön a sorállományú katonaságnak a letöltésével egy olyan eshetőségre, ami remélhetőleg nem történik meg. Mert ha háború van, akkor ez nem úgy szokott történni, hogy te polgári szolgálatos voltál... Hanem olyankor azt mondják, hogy 25 éves fiatalember, ugye, jönni akar, és itten végezni akarja a feladatát. Mert akkor nincs olyan, hogy polgári szolgálatot tegyen, úgy, mint egy szeretetintézményben. Én most voltam kint fél évig, mint említettem Horvátországban, ott nem kérdezték senkitől, hogy alkalmas-e, hány ujj van a kezén, hogy nagyothall-e, ottan adták neki a puskát, ha nem akart menni, rásegítettek egy kicsit. Tehát a háborúban nem úgy néz ki a dolog, hogy az ember finoman elkényelmeskedik, hogy hát aki annyira fegyverbuzi - elnézést kérek, de így szokták mondani -, hogy aki ilyen Rambó-természetű, az menjen háborúzni, a többiek meg otthon ücsörögjenek, és nézik a TV-ből, hogy most 2:1 ide vagy oda. Azért mondom, mert ha elmentek Horvátországba, vagy még inkább Boszniába, akkor ott látni fogtok nagyon megdöbbentő dolgokat. Ha valaki esetleg járt arra, akkor alátámaszthatja ezt, hogy üres falvak vannak a hegyek között. Olyan mintha elkezdtek volna az emberek építkezni, aztán mikor fölkerült volna a tető a házakra, ott hagyták volna az egészet. Én magam jártam fönn olyan hegyi falvakban, ahol valamikor több ezer ember lakott, és nincs ott senki, nincs ott senki. Üres házak vannak, és nem is megy oda senki. Tehát a háború az nem olyan dolog, hogy az kérdez és félreáll, ha én nem úgy viszonyulok hozzá. Újra mondom, hogy aki teheti, az vállalja el a sorkatonaságot, mert valami olyasminek tesz eleget, ami én szerintem Istentől kapott feladata is. Tehát Isten nemcsak ránk bízza a hazánkat, a szolgálatunkat, családjainkat, hanem felelősek vagyunk ezért. Újra mondom, nem ez a vágyunk, hogy bekövetkezzen egy ilyen helyzet, minekünk kötelességünk van, s hogyha hazánkat megtámadják, akkor mi nem tehetjük föl a kezünket, hogy mi keresztények vagyunk. Keresztelő János nem mondta a katonáknak, akik odamentek hozzá, hogy fiúk, ti szereljetek le. Nem ezt mondta nekik, legalábbis az én Bibliámban nem így van benne. Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy valami olyasmit mondhatott nekik. Tehát a polgári szolgálatot én csak a legkivételesebb esetekben engedném meg. Olyan, mint gyerekeknek, hát van egy csomó ember, aki nem alkalmas arra, hogy fegyvert vegyen a kezébe. Lehet, hogy fizikailag alkalmas rá, csak a fejével nem alkalmas rá. Tehát nem azért, mert gyengeelméjű, hanem vannak olyan helyzetek, s vannak olyan emberek, akik jó fizikumúak, egészségesek, de egyszerűen a fegyvert nem szabad a kezükbe adni. Azért nem szabad a kezükbe adni, mert butaságot csinálnak vele. Tehát ezt meg lehet tanulni, a fegyvert is, mint ahogy meg lehet tanulni az autót is vezetni, van jó sofőr, meg rossz sofőr, de mondjuk szerencsés esetben a rossz sofőr az mondjuk egy fát fog kiütni az út szélén. Ha valaki a fegyverrel valami butaságot csinál, akkor lehet, hogy meghalnak öten, ha véletlenül egy géppisztolynak az elsütő szerkezetét nem akkor húzza meg, amikor kéne, vagy véletlen nem arra áll a cső, akkor baj van. Tehát ez nem játék, és nem mindenki alkalmas arra, hogy ezt a stresszt elviselje. Annak azt mondom, hogy ha valaki nem alkalmas, de aki meg sem próbálta, annak nem szabad ezt állítania, vagy gondolnia magáról, hogy erre képtelen vagyok. Annak meg kell ezt próbálni, és hát itt számtalan lehetőség van, ma már olyan demokrácia van Magyarországon, hogy ha valaki időközben azt mondja, hogy én mégis le akarok szerelni, akkor lehetőség van arra, hogy leszereljen, annak lehetősége van közben is. Ha valaki azt mondja, hogy én ezt nem bírom, és én összeroppanok idegileg, annak lehetősége van, hogy leszereljen, és akkor onnantól kezdve majd elintézik, hogy másképp szolgálja ki az árát. Máskülönben a polgári szolgálatról még azt kell tudni - csak ez nem olyan nagy hirdetmény -, hogy a sorkatonai szolgálatot le lehet tudni 9 hónap alatt, de a polgári szolgálat ennél jóval nagyobb terhet ró az ember nyakába. Arról nem is beszélve, hogy ez sokkal jobban kiszolgáltatottá teszi az embert. Tehát annak, aki egy szeretetintézménybe megy el, annak esetleg szerencséje van, de vannak, akiknek nem adatik meg ez a szerencsés helyzet, hanem bedugják őket valahova, és ott akkor is azt kell csinálni, hogy ha annyira nem akarja, meg ha annyira nem tetszik neki. Tehát ennél sokkal jobban el lehet lenni a laktanyában is adott pillanatban.

Kérdés (férfihang): Horvátországban voltam nem régen, egy családnál laktunk, láttam lezárt területeket, ahol már régóta nincs háború. Hogy van ez a dolog?

Hát most, amíg kint voltam valamikor szeptember vagy november tájékán, haza kellett jönni egy temetésre. Egy magyar srác halt meg Budapesten, egy katona srác, fiatal, 24-25 éves hivatásos katona, aki azzal foglalkozik, hogy tűzszerészként a II. világháborúból itt maradt lövedékeket fölszedje. Ez a fiú meghalt 24 évesen, mert nem jól nyúlt oda egy lőszerhez. Most ezt gondoljátok végig, hogy ez volt 2000-ben, a világháború meg mikor volt? S még mindig szedi az áldozatait, tehát azért ez még mindig nagyon veszélyes dolog, maga a háború is, de hát mi mindent elkövetünk azért, hogy ne legyen háború. Az, ami most Jugoszláviában van, az egykori Jugoszláviában, az egy borzalom. Ez az ország nem fog ott talpra állni nagyon-nagyon sokáig. Főleg Bosznia, mert az aknaszedők és az aknakutatók, akik ezzel foglalkoznak, minden harmadik hónapban jöttek nekünk előadást tartani. Ugyanazt mondták el, minden 3 hónapban meg kellett ismételni, mert elfelejtkezik róla az ember, tehát ha kint vagy Boszniában, akkor nem mehetsz le az aszfaltról. Mert lehet, hogy lemész, csak nem bírsz visszajönni és képzeljétek el, hogy bárhova elmész az országba, fölmész a hegyekbe, szeretnél kirándulni egyet, akkor nem teheted meg. Tudnod kell, hogy megteheted, csak nagyon könnyen, nagyon hirtelen történhet valami olyasmi, ami után többet már nem ébredsz föl. Tehát ott embereknek milliói levágott lábakkal, összeroncsolt testtel kell, hogy éljenek. Az aknák száma, ami le van még a föld alá téve, az kb. 900 ezer akna, ma is 900 ezer akna. Ebből 1 évben, ha nagyon-nagyon jól munkálkodnak, akkor 50 ezret tudnak fölszedni, de ez olyan, hogy ez szinte lehetetlen, szinte lehetetlen 50 ezer aknát fölszedni, s akkor gondoljátok, hogy ennek mikor lesz vége. Tehát eleve egy csomó aknáról azt sem tudják, hogy hova van lerakva. A háború az erről szólt, hogy mozogtak a frontok ide-oda, s akkor az egyik fél is lerakta a maga aknáit, s a másik fél is lerakta az aknáit. Ezek között van, amelyik a fa tetejére van szerelve, van, amelyik a föld alá van elhelyezve, s van olyan, amelyik a fa törzsébe van fölkötve, nem veszed észre, rálépsz, megbotlasz benne, egy hajszálvékony drót megy keresztül az úton, és te rátaposol, s véged van. Abban a pillanatban véged van. Van olyan akna is, amelyik úgy néz ki, mint egy parabola tükör, ha odakerülsz a fókuszába, fölrobban. De nem látod. Ma, amikor a háborúnak már gyakorlatilag 3-4 éve vége van, benőtte a gaz, elfedik a bokrok, senki nem tudja, hol van, már nem élnek azok, akik letelepítették oda, már meghalt a háborúban a nagyrészük. A lakosok sem emlékeznek rá. Nap, mint nap halnak meg gyerekek, kimennek játszani a város szélére meg ide-oda, s egyszerűen belenyúlnak valamibe, hozzányúlnak valamihez, vagy lövedékeket találnak, fölszednek, viszik hazafelé, s meghalnak. Gyakorlatilag nagyon kevesen vannak, akik azzal foglalkozhatnak, hogy ezeket az aknákat fölszedjék, mert ez nagyon nagy szakértelmet igényel. És nem csak nagy szakértelmet igényel, hanem egyben nagyon veszélyes munka is. Tehát az aknákat semlegesíteni kell először, ki kell belőlük venni a gyújtószerkezetet, ami a robbanást előidézi, s mikor ki van szedve a gyújtószerkezet, akkor lehet fölszedni az aknát. De a háború az egy kegyetlen dolog, s ott kitalálták a katonák annak idején, gondoltak a jövőre is, nehogy könnyű legyen azt az aknát semlegesíteni, ezért beragasztották pillanatragasztóval a gyújtót. Amit becsavartak, azt nem lehet kicsavarni, azt az aknát nem lehet semlegesíteni. Aztán csináltak olyat is, hogy harckocsi akna, ami arra való, hogy egy harckocsit tönkretegyen, mert olyan mértékű robbanószer van benne. Olyan gyújtót szoktak belecsavarni, mely kb. 300 kg nehézségre robban föl, hogyha rámegy egy harckocsi a lánctalpával, akkor ez a nyomó-érzékelő érzékeli ezt a 300 kg-ot, és akkor fölrobban alatta. No most ebből beletettek olyat, ami 30 kg alatt fölrobban, s amikor arra sétál valaki és rálép, akkor fölrobban alatta akkora adag robbanószer, ami egy harckocsit robbantana föl. Gondoljátok, hogy abból mi marad? Aztán csináltak olyat is, hogy az aknát, miután tudták, hogy ezt valaki semlegesíteni is fogja egyszer, ha nem robban föl, hát ugye ezt tudja mindenki, hogy ezt így kell semlegesíteni, hogy kicsavarjuk belőle a gyújtószerkezetet, aztán ha ki van belőle csavarva a gyújtószerkezet, akkor föl lehet szedni. Az akna alá betettek egy kézigránátot kiélesítve, s amikor fölszedte a tűzszerész az aknát nagy boldogan, hogy sikerült kicsavarni a gyújtót, akkor fölrobbant alatta a kézigránát. Mind-mind sok-sok emberélet kellett, hogy elpusztuljon és meghaljon, sok-sok ember ahhoz, hogy rájöjjenek arra, hogy ez a háború egy kicsit máshogy néz ki. Itt mintha állatok küzdöttek volna egymás ellen - idézőjelbe teszem, mert emberek voltak, mert az állatok tán nem ennyire gonoszak -, mert hát csak az ember tud ilyet kitalálni. Ebben egy csomó olyan külföldi katona halt meg, akinek semmi köze nem volt ehhez a háborúhoz. Tehát az aknaszedést ma egy horvát cég végzi, egy civil horvát cég, aki nem katonákból áll, hanem ilyen tűzszerész szakemberekből, s mindemellett amerikai és angol katonák szedik föl, orosz katonákkal egyetemben ezeket az aknákat. Akiknek semmi közük nem volt ehhez a háborúhoz, ők halnak meg sokszor ezek miatt a dolgok miatt. Tehát ezek kemény és komoly dolgok, meg kellett tanulniuk nekik nagyon sok mindent, úgyhogy ha kirándulni akartok menni, akkor ne Boszniába menjetek. Különben azért sírt a szívem mindig, amikor elmentem Boszniába, mert olyan gyönyörű ország, és én nagy részét nem is láttam, az én kötelességem és szolgálatom a táborban folyt. A nagy részét csak digitális felvételeken láttam számítógépen keresztül, kollégánk amerre járt. Ez egy olyan gyönyörű ország, hogy az ember szíve sírt, mert itt ebben az országban nem lehet elmenni sehova. S úgy belegondoltam, főleg mikor meghalt ez a tűzszerész fiú, ez a magyar fiú, itthon Budapesten. Itt még mikor befejeződött a háború, hát jó, még azt mondhatjuk, hogy 1956 után eltelt már mennyi idő, s még mindig meghal Magyarországon egy fiatalember, azért, mert azt a lőszert szedi össze, itt szedi föl. Tehát nem vagyok én sem fegyvermániás, csak akkor azt látni kell, hogy ha bennünket valami támadás ér, akkor nekünk kötelességünk van, felelősek vagyunk azokért, akik majd még később ránk bízatnak, meg rátok is.

Kérdés: Van még ma valami nyoma a kommunizmusnak a seregben?

Hát a mostani átszervezés gyakorlatilag arról szólt, hogy eddig volt egy 60 ezer fős magyar honvédség körülbelül, s ebből most csinálni kellett egy 25 ezer fős honvédséget. Ez nem egy egyszerű dolog, és nem is fog egy lépcsőben menni. Itt azok, akik, hogy is mondjam, a régi garnitúra emberei, azok most el lettek bocsátva szép tömegesen, gyakorlatilag nem jártak rosszul, mert a legtöbbjüket nyugdíjba küldték. Ugye a honvédség egy olyan hely volt, mindig olyan munkahely volt, ahonnan azért nem rugdosták ki az embereket csak úgy, hanem hogyha már valaki megközelítette a nyugdíjat, akkor már meg is adták neki. Úgy hogy itt is, gyakorlatilag így most nagyon sokan elfogytak a régi garnitúra közül, de azért vannak most is régiek, de azért nem annyira jellemző már, mint régen. Tehát már ilyen politikai tisztek, akik régebben a politikai dolgokért voltak felelősek, ilyenek ma már nincsenek. A helyükre pszichológusok kerültek, tábori lelkészek kerültek, olyan szakemberek, akiknek az a dolguk, hogy ne a párttagságot, meg egyéb dolgokat öntsék a katonák fejébe, hanem próbálják őket kupálni ez alatt az idő alatt, amíg ott vannak. Már lassan eltűnőben van ez a fajta KISZ. Hát remélem, hogy néhányótokat viszont fogom látni, ha nem is itt Vásárhelyen, de valahol, s ha megismertek, azt nem vállalom, hogy én bárkit megismerek a fiúk között, de ha megismertek, akkor szóljatok rám.