Üzenő 2016

Az SDG életében a 2016-os év egyik meghatározó pontja volt a tisztújítás a Tavaszi Találkozón. Az imádság közben olyan volt, mintha az idő korlátai valahogy megszűntek volna: jelen volt a múlt és jövő is. Isten jelenlétében részesei lehettünk az egyháznak, annak, hogy Isten a világ kezdetétől 

annak végig az egész emberi nemzetségből egy kiválasztott közösséget gyűjt egybe (Heidelbergi Káté); annak, hogy a szentek és idvezült lelkek társaságában lehetünk együtt Isten előtt (Kálvin bűnvalló imája). Ez a közösség nem csak az SDG és nem csak a mostani tagok, és még csak nem is a református egyház: térben és időben egy sokkal nagyobb közösségben vagyunk. Felemelő volt ezt megsejteni, megérezni. 

Krisztus után 2017-ben, a reformáció után 500 évvel, a 20. századi ébredések után egy évszázaddal a kérdés számomra az, hogy mi a mi közösségünk szerepe, helye itt és most, a nagy egészben, Isten egyházában, a kor és a társadalom kihívásaiban, a református diákság körében. Megtalálni és betölteni a küldetésünket. Nem többet és nem is kevesebbet. Mire hív minket Isten? – nem is olyan könnyű erre a kérdésre megtalálni a választ. Érdemes újra és újra feltenni, megvizsgálni, hogy merre tartunk. 

Bennem az elmúlt években az vált egyre világosabbá, hogy az SDG-sek a kezdetek óta az Istennel való kapcsolat, vagyis a lelki élet ápolását tartották a legfontosabbnak. Ebből született a mozgalom és annak minden ága. A reformáció félévezred fordulóján sincs más lehetőség előttünk, mint Hozzá, az Alfához és az Omegához visszatérni újra és újra, és várni, keresni azt, hogy mi születik meg bennünk a Vele való találkozásból.