A szünergizmus állandó kísértése és az emberi felelősség kérdései
"Még sok mondani valóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De mikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem ő magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket megjelenti néktek. Az engem dicsőít majd, mert az enyémből vesz, és megjelenti néktek." (Jn 16,12-14)
Kálvin János az Institutio XXI., az örök elválasztásról szóló fejezetében - egybehangzón a II. Helvét Hitvallás előszavával - azt mondja: "Haladnunk kell, gyarapodnunk kell, fejlődnünk kell, hogy szívünk fogékony legyen azon dolgok iránt, melyeket most megérteni nem tudunk. Ha az a gondolat érvényre jut bennünk, hogy egyedül az Úr Igéje az az út, mely bennünket annak kutatására vezet, amit Őróla tudni szabad, és hogy egyedül ez az a világosság, mely nekünk világít, hogy meglássuk azt, amit Őróla látni kell, az ilyen gondolat könnyen elvon és visszatart bennünket minden vakmerőségtől. Így ugyanis tudni fogjuk azt, hogy mihelyt az Ige határain túllépünk, az útról letévedünk és sötétségben haladunk, ahol szükségképpen megtévedünk, megbotlunk és ismételten elesünk. Az legyen tehát első sorban is a szemünk előtt, hogy az eleve elrendelést illetőleg másféle ismeretet keresni, mint ami a Szentírásban ki van fejtve, éppen olyan őrültség volna, mintha valaki olyan helyeken akarna járni, ahol út nincsen, vagy a sötétben látni akarna. Ne is restelljük azt, ha e tekintetben valamit nem tudunk, mert is a tudatlanság is bölcsesség."
"A Szentírás ugyanis a Szentlélek iskolája, amely amint semmi olyan dolgot, amit tudni szükséges és hasznos, el nem mellőz, azonképpen nem is tanít semmi olyant, aminek tudása hasznos ne volna. óvakodnunk kell tehát, hogy attól, amit a Szentírás az eleve elrendelésre vonatkozóan előad, a hívőket el ne zárjuk, nehogy olyan színben tűnjünk fel, mint akik rosszakaratúan megfosztjuk őket Isten jótéteményétől, vagy a Szentlelket vádoljuk és gúnyoljuk azzal, mintha olyant is tanított volna, amiket üdvös dolog volna valamiképpen eltitkolni. Engedjük meg a keresztyén embernek azt, hogy Istennek összes őreá célzó beszédei előtt megnyithassa lelkét és füleit, de azzal a kikötéssel, hogy amint az Úr becsukta az Ő szent száját, ő is zárja be maga előtt a további kutatás útját. Az lesz tehát a józanságnak leghelyesebb határa, ha nemcsak a tanulásban követjük Istent, aki előttünk jár, hanem ha mi is megszűnünk okoskodni akkor, amikor Ő felhagy a tanítással."
A legfőbb kálvini tanítás alapján - amit röviden így foglalhatunk össze: az Írás magyarázza önmagát - valamint a II. Helvét Hitvallás előszavának utolsó bekezdése szerint nem az a feladatunk, hogy mások vélekedései előtt tárjunk szívet, tekintélyük alapján igaznak fogadva el minden állításukat, hanem mint keresztyén embereknek az a dolgunk, hogy az Istennek összes mireánk célzó beszédei előtt megnyissuk lelkünket, s engedjük magunkat addig vezetni a bölcsességre, ameddig Isten annak felfogására és elhordozására alkalmasnak talál bennünket.
Ahhoz, hogy a predestináció, az eleve elrendelés tanát megérthessük, s ezzel meglássuk tévútjainak veszélyeit is, emlékezetünkben fel kell frissíteni néhány fogalmat. Ezeket mind ismerjük - de bizonyos fokig elegyítetten vannak bennünk, s szétválasztásuk, megkülönböztetésük nélkül csak tévelyeghetünk. Kell tudnunk: mi a hit és annak forrása; mi az Isten gondviselése, mindent tudása és mindenhatósága , mit jelent az ember szabad akarata (szabadsága); melyek a jó cselekedetek; s mindezek milyen összefüggésben vannak Isten eleve elrendelésével, a predestinációval.
Az előadásra ezzel a címmel kértek fel: A Predestináció mint hitünk alapja - a szünergizmus állandó kísértése és az emberi felelősség kérdései.
Elsőként ki kell mondani, hogy a predestináció felfoghatatlan hit nélkül. Nincs ellentmondás, mert hit nélkül Isten hatalmát sem látjuk-valljuk, s így rendeléseit sem ismerhetjük meg. Isten rendelése, az eleve döntése által lehet hitünk, mert Ő akarja adni. Mi az igaz hit? - hangzik Heidelbergi Káténk 21. kérdése, melyre a felelet a Zsid 11,1-ben olvasható kvázi definíció részletesebb kifejtése: "Nem csak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, amit Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem egyszersmind az a szívbéli bizodalom is, melyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, hanem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért."
"Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által." "Csak azt akarom megtudni tőletek: a törvény cselekedeteiből kaptátok-e a Lelket, avagy a hit hallásából?" "Annakokáért, aki a Lelket szolgáltatja néktek, és hatalmas dolgokat művel bennetek, a törvény cselekedeteiből, vagy a hit hallásából cselekszi-e? Miképpen Ábrahám hitt az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul. Értsétek meg tehát, hogy akik hitből vannak, azok az Ábrahám fiai." "Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig."
Hitünk más forrásból nem jöhet létre - csak a befogadott Szentlélek munkája nyomán. "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem. Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az Ő királyiszékében. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek." Ehhez aligha lehet mit hozzátenni. De felhívom a figyelmet: Jézus nem azt mondja, hogy bárkire is rátöri az ajtót, bárkire is ráerőlteti magát. (Az pedig, ha Isten eleve rendelése valakit üdvösségre választ, anélkül, hogy az ajtót nyitna neki, éppen ezt jelentené!) Nem is fenyegeti Jézus azt, aki nem nyit ajtót. Nem azt mondja: Majd megbánod! Sőt! Egyenesen így szól: "És ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam a világot. Aki megvet engem és nem veszi be az én beszédeimet, van annak, aki őt kárhoztassa: a beszéd, amelyet szólottam, az kárhoztatja azt az utolsó napon."
Az ajtó előtt álló zörgetésének meghallása még nem hit, nem kiválasztottság. Ezt nevezik más szóval általános, vagy természeti kijelentésnek is. Ennek láttán-hallatán vágyakozhatunk többet tudni róla, s nem mást kell tennünk, mint ajtót nyitnunk - s az elkészítettel lép be életünkbe. Az Istentől nékünk ajándékozott - nem általunk megszerzett - hittel tétettünk képessé arra, hogy a Szentírást, mint Isten igaz, tökéletes, mindenre elégséges kijelentését fogadjuk el. A Szentírásból ismerjük meg a teremtés és a gondviselés munkáját, s ugyancsak innen tudjuk meg a célt: Isten azt akarja és azért munkálkodik, Fiát is áldozva, hogy "hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa." A világot szerette így, az általa teremtettet, annak ellenére, hogy az ember engedetlenségével megrontotta azt, amit az Isten jónak, tökéletesnek, rendezettnek teremtett.
Isten mindenkor azon munkálkodik, kegyelmes voltát jelentve meg, téve láthatóvá, érzékelhetővé, hogy az ember tudomást szerezzen a kegyelem lehetőségéről, forrásáról, s kívánjon arra eljutni, abban részesedni. Hitből és hit által vezeti - nem pedig cselekedetei, érdemei szerint. Az ember ugyan - az őt sokszor tévútra csaló tapasztalatai alapján - mindenütt ok-okozati összefüggéseket keres, s olykor ott is találni vél, ahol nincs felfogható okozati összefüggés. Az ember képtelen felfogni azt, hogy komoly válasz is lehet ennyi: csak. Ezért vannak miértjeik - miértjeink. Nem értjük: egyik ember imádságát miért hallgatja meg Isten, teljesítve kérését, míg a másikét megválaszolatlanul hagyja. Ebből mi - tévesen - arra következtetünk, hogy nem hallgatta meg. Vagy más következtetéseink: egyikhez kegyelmes, a másikhoz nem; egyiket akarja üdvösségre vinni, másikat nem; egyik számára az üdvösséget rendelte, másik számára a kárhozatot. E következtetéseink tévesek - mert tévesen miértjeinkből indulunk ki, s annak is tudni véljük az okát, ami nem ránk tartozik. Ugyanis semmi közünk ahhoz, hogy Isten kiről miként dönt. Nem reklamálhatunk: Ő miért és én miért nem!?, vagy ahogyan Pál apostol fogalmaz: "Vajon nem igazságtalanság-e ez az Istentől?" Ő felel is rá: "Távol legyen!" Isten ugyanis kinyilatkoztatta megfellebbezhetetlenül: "És könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek." Ennek idézete után Pál így folytatja: "Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené."
Az ember el van foglalva a "mi módon"-nal. Mi módon nyílik meg és zárul be a mennyek országa az evangélium hirdetése által? - szól a Heidelbergi Káté 84. Kérdése. A válasz: "Oly módon, hogy Krisztus parancsa szerint minden hívőnek egyenként és együttesen hirdettetik és nyilvánosan bizonyságot tesznek afelől, hogy Isten a Krisztus érdeméért minden bűnüket megbocsátja, valahányszor az evangélium ígéretét igaz hittel elfogadják; viszont minden hitetlennek és képmutatónak azt hirdetik, hogy Isten haragja és az örök kárhozat mindaddig rajtuk marad, míg meg nem térnek. Eszerint az evangéliumi bizonyságtétel szerint ítél Isten mind a jelen, mind a jövendő életben."
A Pál apostolnak adott kijelentést elfogadva valljuk: hitünk a könyörülő Istentől van. Nem hagyott magunkra minket, nem fordult el tőlünk, hanem a felé irányító törvényt követően még örömüzenetet is adott. Tette ezt azért, mert az ember a törvényt megismerve vagy törvényeskedővé lett, mindent és mindenkit megmérni és megítélni akarva, vagy pedig magabiztossá vált - akár pozitív, akár negatív értelemben: Nincs mitől félnem, mert a törvényt megtartom - semmiképpen sem üdvözülhetek, mert képtelen vagyok a törvény megtartására. De azt, hogy mennyire nem elegendő a törvény megtartása, jól mutatja a gazdag ifjú példázata . Ő azt kérdi: "Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?" A válasz első, törvényre utaló részére még tudja felelni: "Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva; mi fogyatkozás van még bennem?" S amikor erre Jézus válaszát hallja - "Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; és kincsed lesz mennyben; és jer és kövess engem." - megszomorodva megy el.
Mindebből következően: Mi kell az üdvösséghez? Isten parancsainak megtartása, tökéletesedésre való vágyakozás, feltétlen bizalom Isten iránt, s készség követésére. Mindez pedig csakis hit által lehetséges.
Hitünk alapja - ha tetszik: oka - az, hogy Isten meg akarja tartani a világot. Ennek hogyanja nem a mi dolgunk - és mégis kell erről beszélnünk. Miért e látszólagos újabb ellenmondás? Mert sokan úgy gondolják: Isten eleve döntésének megvalósulásához szükségesek még az ő jó cselekedeteik. Szépívű gondolatfüzéreket lehet fonni, amelyek egészen a katolicizmus érdemszerző cselekedeteiig vezetnek - csak éppen az üdvösséghez nem, inkább elvisznek attól. Elvisznek attól, mert annak gondolatai is, hogy Isten terve megvalósításához a néki való engedelmességen túl még valamire szükség lenne, ez egyenesen Isten tökéletességét és mindenhatóságát vonja kétségbe! Ez a szünergizmus, az együttmunkálkodás, az együttműködés tévútja. Mert bár igaz az, hogy az ember szabad akarati döntéséből képtelen a jó cselekvésére - még az újjászületett emberben is jószerivel a készség és nem a képesség van meg erre önmagában - Istennek kegyelme tesz alkalmassá a jó cselekvésére. Ez által a jó cselekvése nem érdem - hisz nem tőlünk van, hanem Isten tett képessé rá - s inkább arra való, hogy Isten dicsőségét hirdesse, s kegyelembe fogadott voltunk tudatát erősítse. Azért veszélyes az együttműködő kegyelemről szólni, mert már elnevezésében is az rejlik, mintha az együttműködésünktől függne Isten kegyelmének valósága. Egyetlen kérdés: A kegyelem teljes és feltétlen elfogadása együttműködés-e? Ha az elfogadás együttműködés, akkor ebben az értelemben használhatjuk - s mégis inkább kerülni javaslom.
De tévút az is, ha valaki azt gondolja: Isten eleve rendelése meghatározta egyszer s mindenkorra a világ sorát, s jöjjön, aminek jönnie kell - mert más úgysem következhet, mint aminek lenni kell, ami Isten akarata. Teljesen mindegy, mit teszek, hogyan élek, ha Isten számomra az üdvösséget rendelte, üdvözülök, ha pedig a kárhozatot rendelte, azt sem változtathatom meg. Ebből az Isten ismeretét nélkülöző, Istenről felszínesen tudó gondolkodásból fakad a fatalizmus Isten-kísértése: az orosz rulett s annak változatai.
Mindezen tévutak onnan erednek, hogy Isten eleve elrendelése és gondviselő munkája egybemosódik bennünk. Lehet és kell megkülönböztetni e kettőt! Mi a különbség? Eleve elrendelés: Isten meg akarja tartani a világot. Kijelöli az üdvösség útját. Útjelzőket telepít, melyek mindenkor mutatják az utat. Gondviselés: táplál az úton, felemel, meggyógyít, megszólít, bíztat - amint akinek éppen szüksége adja. Az eleve rendelés mindenki számára adott, a gondviselés személyre szabott ápolás!
Az ember felelősségének kérdése abban van, azon áll vagy bukik, hogy hajlandó-e látni is, nem csak nézni, mennyire kész megismerni Istent. Senki sem mondhatja: Ő nem adott erre képességet az embernek, Ő elrejtőzik az ember elől. Isten nem bújócskázik, s nem annak ígéri az üdvösséget aki rátalál, s különösen nem attól függően, hogy hányadikként talál rá! Isten kijelentette magát, mert meg akarja ismertetni magát minden emberrel. Nem kiválasztottakkal csupán, hanem minden emberrel. Ezért "tegyetek tanítványokká minden népeket". Az Ő kijelentését kell tovább adnunk.
Jézus azt mondta: "Senki sem jó, csak egy, az Isten." Ez az alapállítás, aminek igazsága kétségtelen.
A következő szint: "Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka." Mivel ez is a kijelentésen alapul, megkérdőjelezhetetlen. S nem csak azt mondja el, hogy Isten jósága jó volta megváltozhatatlan, hanem azt is, hogy minden jó adomány tőle van, vagyis más nem adhat jót, csak Ő! S mert Ő jó és jót ad, ezért még büntetése is jó - mert a jóra akar azzal elvezetni.
Ha mindezek után mégis van valami változás - akár árnyékszerűen is az - nem Istentől van, hanem annak oka, okozója az ember. Az az ember, akinek Isten szabad akaratot adott, döntési, választási szabadságot. Sokan a predestinációról hallva arra gondolnak, hogy Isten eleve rendelése, eleve döntése egyszer s mindenkorra pótolja az ember döntéseit; Isten mintegy madzagra fűzi, mint az óvó néni a kiscsoportosokat, s így vezeti. Pedig Isten nem dönt helyetted, nem veszi le rólad a döntés felelősségét.
Isten nem a koncepción, az eleve elválasztáson változtat, hanem az emberi bizonytalan tényezők következményei miatt "gondvisel". A leggonoszabb emberi döntést is jóra fordíthatja - lásd József esetét, kit testvérei szabad elhatározásukból veszítenek el, s abból mégis jó származik, mert az ember szabad döntése nem hiúsíthatja meg Isten ígéreteinek megvalósítását, tervének véghezvitelét - akkor sem, ha itt nem eleve elrendelésről, hanem gondviselésbe fogadásról van szó!
Isten mindent tud - mert: "Én, az Úr vagyok az, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint", "megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint." Ez nem jelenti azt, hogy mindenkor azonnal be is avatkozik. Tud, ismer mindent - "Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt Uram!"- s amikor szükségesnek látja, akkor cselekszik. Ismerte Jónás ellenszegülő szándékát, s egy darabig engedte, s csak később akadályozta meg, fordította vissza.
Mindenható voltát legszebben Pál apostol önti szavakba, mint meggyőződését: "Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban." Ez a bizonyság nem csak a mindenhatóságról szóló vallástétel, de elmondja azt is, hogy Isten mire használja e mindenható hatalmát: szeretetét árasztja reánk!
Hogyan áll össze egységes egésszé a Szentírás tanítása?
A mindenséget teremtő Isten az üdvösség útjára hívja mindazokat, akik maguktól ez utat nem hogy nem járhatnák, de meg sem találnák. Válogatás nélkül, mindenkit megszólít, mert: 1. Nem személyválogató; 2. Aki nem fogadja el feltétlen szeretetét, amit Jézus Krisztusban jelentett meg mindnyájunk számára, az maga kárhoztatja magát, elszakítva magát Istennek kegyelmétől. De mindenki számára megadja a változás lehetőségét. Eleve elrendelő, üdvösségre vivő döntése megmásíthatatlan, de gondviselő cselekedeteit módosíthatja. Az ember szabadon dönthet: elfogadja vagy elveti Isten ajándékait. Van lehetőség az utolsó pillanatig a megtérésre, csak az utolsó pillanat után nincs - s nem tudni, az mikor lesz. S bár Isten szerelmétől senki és semmi sem szakaszthat el, magunk elutasíthatjuk azt. Van lehetőség a tékozlásból megtérésre.
Befejezésül - összegzésül hadd mondjam el a predestinációt, mint hitem alapját:
Hiszem, hogy Isten teremtett, az Ő akaratából vagyok, mert van célja velem. Bár véresen születtem - megmosott. Nem érdemeim - volt vagy következendők - miatt, hanem hogy alkalmassá tegyen arra, amire rendel: az üdvösségre, az örök életre. Megmutatta, hogy bármily hihetetlen, de még az én számomra is elégséges Krisztus Megváltó halála, s Őérette engem is nyitott ajtóval vár. Ez a rendelése - nem csak az én számomra, hanem minden ember számára. Gondomat viselte és viseli: megőrzött születésem előtt, nem hagyott elpusztulni vagy elpusztítani. Értelmet adott - s bár voltak vágyaim, megmutatta, mit vár tőlem. Segített a döntésre felkészülni, de döntenem nekem kellett, számtalanszor. S rossz döntéseim után sem hagyott magamra, nem gyúrt össze, mint fazekas az agyagot, hanem bűnbánatra, megtérésre hívott. S teszi ezt azért - hogy majdani Őhozzá térőként már most az Ő örömében élhessek. S ellát mindennel, hogy tudjam ezt az örömöt hirdetni, élni. Vagyok, mert Ő akarta, hogy legyek. Leszek, mert Fiát adta, hogy megmaradhassak. Mindezt érdemtelenségemben kaptam, drága ajándékaként. Vagyok a múlandóságban, mert akarta, leszek az örökkévalóban, mert mindent megtett érte, s Lelkével készségessé tett ajándéka elfogadására.
"Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha. Minden, amit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem. Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindannak, aki látja a Fiút és hisz Őbenne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon.
S mindezért egyedül Istené a dicsőség.
