Textus: ApCsel 8,1-4
Imádság: Urunk, köszönjük azt, hogy itt lehetünk, és köszönjük azt, hogy ilyen szép számban összegyűlhetünk előtted is. Köszönjük azt, hogy összegyűlhettünk orcád színe elé. Köszönjük a vidámságot és a nevetést és azt, hogy jól érezhetjük magunkat. Tudjuk, Uram, hogy Te itt vagy közöttünk, és most mi azt szeretnénk, hogy nyisd meg a szívünket is, hogy csak rád figyeljünk. Köszönjük, hogy összegyűjtöttél minket az egész országból. Tudjuk, Uram, hogy mindenkinek más-más feladatai, problémái vannak otthon. Tudjuk, hogy most a problémákat és a feladatokat boldogan félrerakva itt vagyunk, és egymásnak örülhetünk és Neked. Kérünk, add, hogy ha majd hazamegyünk, tudjunk igazán erősek lenni. Ha jönnek majd a próbák, tudjunk rád támaszkodni majd a közösségben, amikor mindenki téged dicsér, és ha majd jönnek a problémák a bajok és a gondok, akkor az ember elveszti a hitét, bizalmát. Kérünk, Urunk, áldj meg minket. Ámen.
Mindig szoktam gondolkozni azon, hogy hogyan is kezdhetnék el egy áhítatot. Most is ezen gondolkoztam, és eszembe jutott az egyik Jézus-film, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Még kis koromban láttam, és az fogott meg benne, hogy bement Jézus egy helyre, ahol gyerekek voltak, és azt mondta: "Sziasztok!" Így szeretném kezdeni én is: "Sziasztok!"
Gondolom nektek is vannak olyan történetek a Bibliából, amelyek végigkísérik az életeteket és talán többször előjönnek. Nekem van egy történetem, amely elsős teológus korom óta fogva tart, és folyamatosan elgondolkodom rajta. Ezen a napon azért is, mert úgy érzem, hogy ebben benne van az SDG múltja, jelene és talán a jövője is. Ezt szeretném megosztani veletek. Az egyik kedvenc történetemről van szó.
Az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben található, a 8. részben, az első négy vers.
Saul pedig egyetértett István kivégzésével. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen, és az apostolok kivételével mind szétszóródtak Júdea és Samária területén. Kegyes férfiak azonban eltemették Istvánt, és nagy siratást tartottak felette. Saul pedig pusztította az egyházat, házról házra járt, férfiakat és nőket hurcolt el, és börtönbe vetette őket. Akik pedig szétszóródtak, elmentek, és hirdették az igét.
Tegnap este Pista bácsi áhítatán ráébredtem arra, hogy milyen nagy kiváltság is Krisztushoz tartozni. Mert azoknak az embereknek, akik Krisztushoz tartoznak, jellemzi az életüket egyfajta minőség, nem csak a mindennapjaikban, hanem a kapcsolataikban is. Mindig megragad, amikor Jézus így szól az emberekhez, hogy "ti vagytok a föld sója", "ti vagytok a világ világossága", "ti vagytok a hegyen épült város", és nem csak azt mondja, hogy azzá lehettek, hanem azt mondja, hogy ti vagytok azok. Ezt a tanítványoknak mondja ott a hegyen, vagy nekünk mondja itt. De valóban ilyen az életünk? Mert amikor olvasom ezeket a sorokat, akkor mindig arra gondolok, hogy az életünknek olyannak kellene lenni, hogy valahol megízesüljön mellettem az élet. Ha bemegyek valahova, vagy egy olyan embernek kellene lennem, aki valamilyen szinten világosságot ad. Nem azért, hogy azokat megvilágítsam, hanem megvilágítsam azt az utat, amelyen járok, amelyet Krisztus mutat. Vagy elgondolkozzam azon, hogy lehet-e az én életemet úgy élni, mint a hegyen épült város, amit messziről észrevesznek, ahová jó betérni, ahol jó lenni.
Mégis tegnap este Pista bácsit hallgatva arra is rádöbbentem, hogy a legnagyobb kiváltság a keresztény életben talán az, hogy halljam. Hallani Istent és teremni, teremni gyümölcsöt. Mert én azt látom, hogy ha az én életem ilyen halló élet, olyan élet, aki ha csendben van, nem igazán csendben van, mert számára megcsendül a csend, akkor tudom, hogy az én életem kapcsolatban van Istennel és ebből a kapcsolatból fakadóan lehet minőségi az életem.
De térjünk rá a történetre, amit felolvastam. Tudom, hogy mindenki fáradt és kicsit másféle módon szeretném elmondani, hogy mit olvastam a Bibliából. Annyit szeretnék hozzátenni, hogy ebben a történetben benne látom saját magamat is, de most benne látom az SDG történetet is.
A felolvasott történet szerintem egy sikeres kezdetnek a története. Ha elolvassuk az Apostolok cselekedetei első részét, akkor azt olvassuk, hogy a keresztény gyülekezet nő, nő nő. Az jelzi azt, hogy a Biblia nagyon elismerően szól róla: nem csak arról szól, hogy rendben mennek a dolgaik, hanem azt is, hogy napról-napra növekszik nemcsak gyülekezeti tagokkal, hanem úgy írja a Biblia, hogy egyenesen üdvözülőkkel. Hát én úgy látom, hogy ebben a gyülekezetben még a szennyest is nyugodtan kiteregethetnék ott a sarokban, mert igazán nem volt takargatnivalójuk, és ha belegondolok, hogy olyan emberek szolgáltak ebben a gyülekezetben, mint Péter, János azok az emberek, akik hallgatták az Úr Jézust, személyesen ismerték, akkor lehetne azt gondolni, hogy nagyon jó lehetne ez a gyülekezet. Röviden tehát van egy nagyszerű múltja.
Amikor olvassuk az SDG régi kiadványait, vagy hallgatjuk a régi öregeket, akkor azt látjuk; hogy micsoda nagyszerű múltja, micsoda nagyszerű kezdete van ennek az SDG mozgalomnak. Tehetséges vezetők, négy teológus, aki elhatározza, hogy indítanak egy olyan mozgalmat, hogy olyan lelkipásztorok szolgáljanak az országban, egyházunkban, akik személyesen is találkoztak az Úr Jézussal. Ők követik áhítattal, bizony voltak eredményeik is, és persze vannak is. De aztán valami történt. Mintha beborulna az ég, ha a történetet olvassuk, és egyszer csak azt halljuk, hogy jön Saul, üldözi az egyházat.
Hirtelen bekövetkezik egy tragédia. Nem furcsa a történet, hogy látszólag minden rendben van, és egyszer csak jön az üldözés. Megjelenik Saul, elhurcolja a férfiakat és nőket, és mindennek vége. Lásd: nekünk is vannak ilyen kérdéseink, s úgy érzem, hogy nagyon jó, és nagyon szerencsés az az ember, akinek vannak kérdései, akinek vannak miértjei. Egyszer azt hallottam valakitől, hogy az ember addig él igazán, amíg vannak kérdései. Mert amíg kérdezel, addig élsz. Amíg kérdezel, addig válaszra vársz. Kíváncsi leszek arra, hogy lesznek-e a mai korban kérdéseink? Hogy vannak-e bennünk olyan kérdések, amelyek a jövőnkhöz, a jelenünkhöz, vagy a múltunkhoz kötődnek? Vajon akarunk-e választ? Tegnap hallottuk, akinek van füle a hallásra, az meghallhatja a választ, mert van válasz. Úgy értem, hogy kiváltság az, ha valaki tud kérdezni. Vannak a mi életünkben is tragédiák, egy-egy nem sikerült vizsga, vagy egy válás a családban, vagy a keresztény gyülekezet üldözése, de lehet tragédia az is, ahogy az SDG múltját összehasonlítjuk a jelennel, hogy milyen változások történtek. Hogyan állunk most, hogy vagyunk most itt, hogy vagyok én, elsőre ez a kérdés, és a másik az, hogy mi lesz a válasz. Milyen válaszaink vannak egy-egy nehéz helyzetre? Hogyan válaszolsz akkor, hogyha véletlenül bekövetkezik valami olyan változás, amit úgy érzel, hogy negatív, vagy talán nem volt igazságos? Ezek a válaszok legtöbbször feladások és egyben megadások is. Így leszünk ízét vesztett sóvá, így leszünk véka alá tett lámpássá, és valahogy így válunk útfélre vetett maggá.
Ez a történet számomra hatalmas evangéliumot hordoz, mert úgy látom, a gyülekezet támadó. Szétszórják őket. Mi a válaszuk? Nem az, hogy magukba roskadnak, felőrlődnek. A válaszuk az, hogy elmennek és hirdetik az igét. Sikeres múlt, hatalmas tragédia, és ebből a tragédiából rájöhetnek valamire, talán végiggondolják, hogy milyen jó volt ez a gyülekezet, hallgatni Jánost, Pétert. Micsoda prédikátorok! Együtt voltunk, megosztottuk egymással vagyonunkat, aztán elfeledkeztünk arról, hogy az Úr Jézus azt mondta: menjetek a Föld végső határáig! Hogy nem minden az, hogy együtt vagyunk, hogy csak önmagunkra gondolunk, hogy csak egy ilyen személyes közösségben el vagyunk, hanem menni kell, mert feladatunk van. Ezek az emberek mennek és hirdetik az igét. Mi is itt vagyunk, mosolygunk, mint ezek a kis bábocskák, jól érezzük magunkat, nincs igazán nagy üldözés, de a szétszóratás megvan. A kérdésem magam felé és felétek is az, hogy vajon mi fog ebből a szétszóratásból születni?
A történet úgy folytatódik, hogy Fülöp elmegy arra a kietlen útra, s ott valaki megismeri az Úr Jézust. Nem tudom, mit gondoltok a misszióról. Elcsépelt szó, de ma is fülembe cseng Ötösi János bácsinak a szava, aki megcsóválta a fejét: fiúk-lyányok, elmentem a református templomba, megkérdeztem a lelkészt, hányan vannak a gyülekezetben? Kihúzta magát, megsimogatta a pocakját: kétszázötvenen. Jó! Bólogattam, s megkérdeztem: abból mennyi a misszionárius? A lelkész széttárta a karját. Mi? Felmentem a jehovákhoz, megkérdeztem, hányan vannak a gyülekezetben? Tizen. Na és mennyi ebből a misszionárius? Tizenegy. Hát azt mondta nekünk, hogy ez a probléma. Mert magunk hajlamosak vagyunk mutogatni mindig másokra. Talán ti gimnazisták ránk mutogattok, hogy nekünk kéne valamit csinálni, mi meg Pista bácsira mutogatunk, hogy neki kéne valamit csinálni. Hát jól elvagyunk így!?
Hiszen a történetben azt olvasom, hogy a papok Jeruzsálemben maradtak. Ezek az egyszerű emberek, akik gyülekezeti tagok voltak, hozzátok hasonlóak, ők elmentek és nagyon jól csinálták a munkájukat. Nem végeztek ők teológiát, de a munkájuknak eredménye volt. Kérdés az, hogyan fog lezárulni ez a hétvége és mi lesz akkor, ha hazamegyünk? Nemrégen arról prédikáltam, hogy milyen nagyszerű látni Istent, látni Istennek a teremtő hatalmát, azt, hogy teremt. Belegondoltam abba, hogy milyen jó lenne a mi életünk is, ha tudnánk teremteni, megragadott most a könyvtárlátogatásban, hogy Nagy László úrtól hallottuk is, micsoda dolgokat tudott ő a tollával teremteni. Lehet, hogy mi nem vagyunk írók, és nem tudunk a tollunkkal teremteni. Lehet, hogy mi nem vagyunk nagy festők, hogy az ecsetünkkel tudjunk teremteni. Viszont van valami, amivel úgy érzem, mindannyian teremteni tudtok. Az, hogy hogyan éltek egymással, milyenek a kapcsolataitok. Én úgy érzem, hogy életünk egyik legnagyobb kiváltsága, hogy teremteni tudjuk a kapcsolatainkat, hogy lehetnek a párkapcsolataink. Valóban olyan lámpává lehetünk, ami messziről fénylik. Lehetnek az egymással való kapcsolataink olyanok, mint a só, hogy aki betér hozzánk, az jól érzi magát. S lehetnek a kapcsolataink hegyre épült várossá, amit messziről észrevesznek, és megkérdezik, hogy a ti életetek miért ilyen? Itt meg van a kapcsolódó pont és elmondhatjátok, hogy miért.
Ezzel szeretném lezárni, és azt szeretném, hogy gondoljátok ezt tovább.
Imádkozzunk.
Imádság: Uram, köszönjük a csendet, azt a fajta csendet, amely megcsendülhet, azt a fajta fület, ami meghallja ebben a csendben a Te hangodat, amely ki tudja szűrni saját válaszainkat, saját akaratainkat, saját véleményünket. Köszönjük a kiváltságot, hogy nekünk lehet halló fülünk. Köszönjük azt, hogy holnap egy kicsit te is szétszórsz minket. Kérünk, Uram, add, hogy olyanok legyünk, mint a föld sója. Add, hogy diákmozgalmunk jövője is olyan legyen, mint az első gyülekezetnek a szétszóratás utáni jövője. Valami kezdődött, valami új kezdődött el. Köszönjük, Uram, hogy te minket akarsz használni. S köszönjük azt, hogy nekünk ilyen nemes és ilyen életbe vágó munkát adsz, amely kihívás, ajándék, s egy egész életet betöltő hivatás, cél. Hallgasd meg, Uram, kérlek, a most csendben elmondott imádságokat is.
Uram köszönjük azt, amit adtál, amit elvettél és meghagytál, s amit felkínálsz Igédben Szent Lelked által.
Mi Atyánk
