Horváth Eszti beszámolója a 2015-ös Adventi csendeshétvégéről
Akár a betlehemi népszámlálásra mentek az emberek anno, úgy jönnek az SDG-sek most az egy évben kétszer tartandó nagy hétvégi seregszemléjükre, ezúttal Miskolcra, és ahhoz képest, hogy ötven diák zsibong péntektől vasárnapig egy kollégiumban, elég csendesen jönnek. Mégiscsak adventi csendeshétvége van.
Ilyenkor együtt van az ország refijeiből való SDG-sek apraja-nagyja, ősidők óta SDG-zők és friss húsok. S hogy miért? Hogy együtt szemléljük Istent és az épp aktuális témán keresztül megpróbáljuk megismerni őt.
Mivel Miskolc pápai szemmel gyakorlatilag a világ végén található, a nyolc másik pápai refissel, akikkel nekivágtunk az útnak, egy jó kis öt órás vonatút várt ránk. Mindenesetre elszórakoztattuk magunkat, egy hét alatt úgyis igazából alig tudunk együtt lenni és beszélgetni meg játszani, mert mindenki fut a saját dolga után.
Miután megérkezünk, és egy volt refis társunk, Kriszti megment minket a fagyhaláltól a Lévay kollégiuma előtt, (szinte) rögtön a vacsorával fogadnak, aminek az ábrándja a vonatúton már többször is megelevenedett előttünk az ötödik ugyanolyan molnárka (menzai szakszó, jelentése: kis, tojásdad alakú zsömle) elfogyasztása után, ami a szegényes koleszos ellátmány része volt.
Néhány embert viszontlátok az augusztusi zarándoklat óta (szakáll növesztés, hajvágás, „hű, de megváltoztál” stb.), néhányukat új testvérként köszöntök Krisztusban. Ami elsőre feltűnik a hétvége koncepciójában, az a megközelítése magának a szabadság témájának (két fő kérdés: „Mi irányít?” és „Mire hív Isten?” – a szerk.), és hogy végre nem a jól bevált kiscsoportos beosztást követjük, mert ezúttal csak lányos – csak fiús csoportok vannak, ahol némelyik feladatoknál együtt dolgozunk, a témafeldolgozást külön folytatjuk.
A szombati nap szokásosan áhítattal, gondolatébresztéssel kezdődik. Zákeus történetével foglalkozunk, kreatívkodunk és magas mélységekben megismerjük önmagunkat a csoportbeszélgetés során, délután meg egy kicsit kiszabadulunk sétálni és kávézni a városközpontba.
Visszatérve a Vitafórum nevet viselő műhelyet választom. A vitatkozás témái leginkább kérdések: Szabadság, de meddig – hogyan – miben? A másik két műhely, amiken részt lehetett venni, a Szélesvásznú teológia és Adventi kézműves. Az előbbin filmrészleteken keresztül közelítenek és utána vitatják meg a szabadság témáját. Az utóbbihoz pedig csak annyit mondanék, hogy az ötleteket bátran el lehet kérni az SDG vezetőségétől. Örülök, hogy a Vitafórumot választottam, kicsit visszarángatott a valóságba, a gyakorlati kereszténységbe.
Este, a teaházban folytatjuk a kérdések, témák megvitatását a fórumról. Apropó este. A közös evés és az esti áhítat után a helyi „Áhítat fél kilenc” band vezetésével egy pörgős dicsőítés kezdődik, ami mindenkit felráz egy kicsit. Az ezután következő teaház végén imasétára megyek, amiben a legnagyobb felismerés számomra az utolsó állomáson van, amikor is elmondhatom, kijelenthetem, hogy mi mindenre, mi mindenben vagyok szabad Jézussal.
Vasárnap reggelre a karikák a szemem alatt elmélyülnek, a záróistentisztelet és az ebéd után jól esik a vonaton való pihenés.
A visszatérés valahogy mindig sokkal nehezebb, mint az odajutás. Az agyam tele van történésekkel, élményekkel, beszélgetésekkel. Ezek után pedig sokszor szürreális a hétköznapok folyásába önként visszamenni. A hideg az állomás felé menet az arcomat csípi, Budapesten lekéssük a csatlakozást, itthon, Pápán meg vár a tanulnivaló depressziója. A hét órás út viszont sok mindenre elég, többek között arra, hogy feldolgozzam a hétvégét, azt, hogy Isten közel volt a szabadságban.
