Pándy-Szekeres Julianna beszámolója a 2019-es Tájolóról.
Milyen egy református zarándoklat, merült fel bennem a kérdés, amikor elolvastam az eseményt hirdető emailt a levélfiókomban. A zarándoklat szó tágabb értelmében olyan utat jelent, melyet gyalogszerrel tesznek meg. Ezt kiegészíteném: istentisztelet gyalogos túra formájában.
A mostani túra fizikai része a korábbi évekhez képest – a többiek elmondása szerint – nem volt olyan megterhelő, köszönhetően a rövidebb távoknak, a pihenő napnak, a megfelelő időjárásnak, illetve a hátteresek munkájának. Kaposvártól Pécsig, vasárnaptól vasárnapig mindenből megfelelően részesültünk. Szervezőink felkészültségét is mutatja az időzítés, hisz a hét egyik első üzenete volt számunkra: elégedjünk meg azzal, amink van. Nem is gondolná az ember, hogy milyen kevéssel is boldogok tudunk lenni, sőt kevesebbel boldogabbak.
Július 14-én a pécsi tájat még egy kilátóból vizsgálva tartottuk az immár negyedik alkalommal megrendezett református zarándoklat záró áhítatát. Azzal indítottak útnak bennünket, hogy készüljünk fel a ,,világba való visszatérésre”. Őszintén, akkor nem gondoltam volna, hogy ennek jelentősége lenne. Hazautazáskor kicsit úgy éreztem magam, mint Tarzan, amikor szembesül a civilizációval. Kikerülve belőle látjuk a valódi arcát. Nem a világ koszosságáról szeretnék írni, hanem arról, hogy milyen élmény volt számomra az, hogy semmi nem vette el a figyelmemet és az időmet az Úrtól. Egy héten át a nap összes óráját tölthettem elmélkedéssel, az Ő, az én, a világ dolgairól, ha akartam. Nem kellett rohannom sehova (igaz, ha akartam, sem tudtam volna).
Minden újabb tájnál újra rá kell csodálkoznom a teremtett világban az isteni zsenialitásra és szépségre. Így beszéltünk, okultunk a természetünk védelméről is, mint feladatunkról.
Gyakran mondjuk, hogy amire időt szánunk, annak meg is lesz a gyümölcse. Ha az Istenre, akkor többszörösét kapjuk cserébe. Sokat gyarapodtam lelkiekben, ilyen intenzíven kevésszer a korábbiakban. Néhány dolgot kiemelnék. Mik azok a dolgok, esetleg emberek, tulajdonságok, amiktől meg szeretnék szabadulni? Megszabadulás helyett hogyan tudnám az életemben hasznossá tenni ezeket, miért kaphattam ezeket az életemben? Milyen vágyaim vannak? Elvezetnek-e Istenhez? Ha nem teljesülnének, el tudnám-e fogadni, le tudnám-e teljesen az Úr kezébe tenni őket?
Az istentisztelethez a gyülekezet fogalma is hozzátartozik. Hálás vagyok a közösségért, melynek véleményem szerint egyik kimondatlan vezérelve az elfogadó szeretet. Kaposvártól Pécsig ilyen sorstársai voltunk egymásnak.
A zarándoklat szó hallatán általában valami katartikus lelki élményre asszociálunk. Talán kevésbé lenne katartikus, ha nem lenne ekkora különbség a hétköznapjaink és az ilyen életmód közt. A friss levegő kinyitotta a szemem: nem kell remetének mennünk, ahhoz, hogy boldogabbak legyünk. Csak egy kicsit jobban odafigyelni egymásra, környezetünkre, kicsit hálásabbnak lenni Teremtőnknek, kicsit jobban szeretni.
Tehát számomra ez a zarándoklat olyan volt, mint ahogyan mindig jó lenne élnem. Jó lenne, ha egész életünk olyan lenne, mint az istentiszteleteken. Nem is tudjuk, mennyire szomjazzuk ezt az állapotot.
Az áhítatainkon elhangzott áldás szavaival köszönöm és adom tovább, amiket én is kaptam ott: ,,az Úr Krisztus békessége menjen veled, bárhová is küldjön téged, ő vezessen keresztül a pusztaságon (…), ő vigyen haza örvendezve a csodáknak, amiket mutatott neked, ő hozzon vissza örvendezve, újra és újra közénk.“*
*Az angliai Northumbria Community imádságait engedélyükkel fordítottuk és mondtuk nap mint nap az utunkon.
