Rudolf Alexa, a miskolci Lévay József Református Gimnázium tanulójának beszámolója:
„Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, Én fogom a kezedet. Megőrizlek téged” Ézsaiás 42:6
Kedves Naplóm!
Akár így is kezdhetném a beszámolómat, de így általában csak a filmekben szokta a főszereplő elkezdeni elmélkedését, egy kopott kötésű könyvvel a kezében.Mégis, nekem ez a hétvége filmbeillő volt, és míg annak a bizonyos szereplőnek a könyve üresen fekszik az asztalon, addig én az enyémet számos, örök életre megmaradó emlékkel, és új emberek, és barátok neveivel írhatom tele.
Erről az SDG hétvégéről legelőször az iskolában értesültem, amikor az egyik barátnőm mondta, hogy lenne-e kedvem elmenni vele, és még két másik fiúval. Korábban már hallottam az SDG-ről ismerőseimtől, hogy ez egy keresztény fiataloknak szóló mozgalom, de mégis volt bennem egyfajta félelem, és kíváncsiság, mint ahogy minden új és ismeretlen előtt, hogy „vajon milyen lesz a hétvége” és „milyen emberekkel fogok találkozni”.
Szeptember 29-én, pénteken reggel indultunk el négyen az iskolánkból Nagykőrösre, a Károli Gáspár Egyetem kollégiumába, ahol az eseményt megtartották. Nagyon hamar odaértünk, így még volt időnk sétálni a városban, megebédelni az egyik pizzázóban, és berendezkedni a szállásunkon. A program csak este 6-kor kezdődött, egy közös vacsorával, családias 15 fővel, de annál jobb hangulatban. 
Mindenki nagyon nyitott volt felénk, aminek szívből örültem, mert nagyon ritkán találkozok ilyen nyitott, és közvetlen emberekkel. Vacsora után mindannyian összegyűltünk a „zsinagógának” elnevezett közösségi teremben, ahol először mindenki bemutatkozott, majd ismertették a programot, és ezután, hogy jobban megismerjük egymást, játszottunk. Az est második felében újból a zsinagógába mentünk, ahol együtt dicsőítettünk. Akkor, amikor közösen énekeltünk minden kétely, ami a hétvége előtt bennem volt elmúlt. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, és azt is tudtam, hogy nekem itt kell lennem, mert Isten hozzám akar szólni. Leírhatatlan, hogy mit éreztem akkor. Talán megkönnyebbültséget, és biztonságot, amit senki más nem adott meg nekem idáig. És nem kellett hozzá semmi más, csak az, hogy együtt legyünk, és együtt dicsőítsük az Urat.
Másnap reggel, mintha már ezer éve ismerném a társaságot, úgy mentem le reggelizni, és a közös foglalkozásba is úgy vágtunk bele. Talán ez volt a legjobb, hogy nem voltak kötött programok, és nem úgy éreztem magam, mintha egy előadáson ülnék, ahol van valaki, aki megmondja nekem, hogy tegyek, hanem együtt gondolkodtunk, és haladtunk előre a témában.
Mint már említettem a hétvége témája a szolgálat volt, és azt is mondtam, hogy ez mennyire sokféle lehet. Sokszor gondoljuk azt, hogy valami nagyon megerőltető, és nehéz dolgot kell tennünk, de megtanultam, hogy akár azzal is szolgálok, hogyha rámosolygok egy emberre az utcán, vagy egy jó szót szólok az egyik barátomnak, és ehhez még nem is kell megerőltetni magam. A vezetők azt szerették volna, hogy ez a szolgálat gyakorlatban is érvényesüljön, vasárnap menjünk el templomba, és süssünk sütit a nagykőrösi gyülekezet számára. Így az esti program a pogácsaszaggatás, és cookie (amerikai csokis keksz) sütés lett. Mindenkinek volt valamilyen feladata, akár a csoki tördelés, vagy a sajt reszelés. Aki pedig nem jutott oda a sütihez, az beállt énekelni, hogy azokat, akik éppen dolgoznak, azokat buzdítsa a közös dicsőítéssel. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, ahogy ott mindannyian együtt sütöttünk, énekeltünk, nevettünk… Nem is találtam szavakat, csak körbenéztem az embereken, és annyit mondtam „Köszönöm Istenem!”.
Vasárnap délelőtt elmentünk a templomba, majd a végén, amikor a gyülekezet vonult kifele megkínáltuk őket a sütikkel, aminek sikere a megannyi mosolygó arcra volt írva. Boldogabbak nem is lehettünk volna, hogy egy kis fényt vittünk az emberek mindennapjaiba.
A hazaindulás ideje azonban vészesen közeledett. Ebéd után összegyűltünk még egyszer utoljára a zsinagógában, ahol összegeztük az eddig tanultakat, vagyis inkább megbeszéltük a tapasztalatainkat, amiket a hétvége folyamán gyűjtöttünk.
Útravalóul két ajándékot kaptunk. Az egyik egy nyaklánc volt, amin egy üvegecske függött sóval megtöltve, ami majd emlékeztet minket arra, hogy legyünk olyanok, mint a sószóró Isten kezében, aki nem tartogatja bennünk a sót, hanem szerte szórja azt. A másik ajándék egy kis kártya volt, amit az egyik SDG-s lány készített (Tolnay Ráchel, a szerk.), aki sajnos nem volt köztünk, de szeretett volna velünk lenni. A kártyákon különböző igeversek voltak, így találomra húztunk egyet. Az enyémen ez állt: „Én, az Úr elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek téged.” Ézsaiás 42:6
Szóval, mit adott számomra ez a hétvége? Szerintem útmutatást. Útmutatást afelé, amit Isten készített számomra, amiért „elhívott” engem. Egy irányt, hogy merre induljak, hogy bánjak ezután a körülöttem lévő emberekkel, és hogy élhessek igaz, keresztény életet.
