Mit kaptam Pista bácsin keresztül?
A legtöbben talán úgy értik elsőre ezt a kérdést: mit kaptam Pista bácsitól?
Nos, mi kaptunk egy szekrénysort meg egy kanapét: mikor Nagykőrösről elköltöztek, nem akarták/nem tudták vinni magukkal – nekünk pedig akkortájt készítette az Úr-Isten a lakóhelyünket, ahol ezek a kézzelfogható emlékek is megtalálták a helyüket.
Kaptunk továbbá egy életszemléletet, amit ilyen hitelességgel talán senki más ismerősünktől nem kaphattunk volna: mindig és minden körülmények között az Úr-Istenben és Őreá bízni magunkat. Akkor is, amikor 2001-ben a nyári SDG-tábor felé menet másodszor születtünk újjá a fejreállt kisbuszból kiszállva. Akkor is, amikor egy évvel később Belecz Peti barátom halálának napján összegyűltünk az Öregnél, és csak mi tudtunk hangosan imádkozni. (Ez volt egyébként az az összesen kettő alkalom, amikor Pista bácsinak nem volt szava: nem tudott mit mondani, bármennyire is tőle vártuk, hogy vezetőnk, elöljárónk legyen.) Akkor is, amikor akarva-akaratlanul, bár inkább akaratlanul rektorként elindított a felnőtt, önálló életre – és csak évekkel, gyerekekkel később értettem meg, mennyire igaza volt, amikor a maga félig vicces, de az érthetőségnél is komolyabb módján azt mondta: „Csécsy Laci, neked már kezd benőni a fejed lágya”. Akkor is, amikor az esküvőnkön a Jn 13,34-35 alapján („…arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”) úgy prédikált a minket ismerő sokaság előtt, hogy néhány mondatát csak mi ketten értettük. Akkor is, amikor évekkel később a házasságunkat csak ez a parancsolat tartotta meg – és akkor is, amikor Nagykőrösön akaratlanul missziói gondnokot csinált belőlem az Úr-Isten. (Bocsásson meg érte, hogy csak annyit teszek, amennyit – és adja, hogy minden ellenére tudjak Őreá mutató életet élni.)
Aztán, ahogy gondolkodom, hogy mit kaptam és mit kaptunk Pista bácsitól, egyre jobban fel kell ismernem, hogy nem tőle kaptuk mindezt. Bármennyire is nagy ember volt Pista bácsi – s nem csak nevében –, nem ő volt az, aki mindezeket egyáltalán lehetővé tette. Nem ő volt az, aki mindezeket kialakította: ő „csak” alázattal elfogadta azt, amit az Úr-Isten tervezett vele – és ezt várta el a körülötte élőktől is, ezt a példát adta a körülötte élőknek is.
Amikor a karácsony előtti utolsó vasárnapon az istentisztelet főpapi imádságában értesültem róla, hogy Pista bácsi kórházba került, napokig nem tudtam nyugodtan aludni: egyszerűen ehhez sem volt erőm. Az Úr-Isten úgy rendezte, hogy Mátraházáig kellett elmenjek ahhoz, hogy arra kapjak erőt: egyáltalán meglátogassam az Öreget. Bolyki Jánosné Gabi néni egyszerűen fogalmazott: ha akarsz még beszélni vele, bátran látogasd meg – a pesti teológusok naponta legalább egy, de inkább két autóval járnak le hozzá (akkor már) Kecskemétre. Búcsúztam már a legjobb barátomtól, aki huszonhat évesen rákban halt meg – tudtam, hogy őszinte szót hallok. Másnap a gyülekezetünk gyesen levő lelkészével, Riczuné Kiss Ginával azt beszélgettük: mit vigyünk az Öregnek – közben egymást erősítettük, hiszen egyikőnknek sem volt bátorsága egyedül meglátogatni. Abban maradtunk, hogy egy haldoklónak, aki önmagáról is tudja, hogy a kórházból már csak egyetlen útja lesz, felesleges vinnünk bármit is – akármivel is készüljünk, mi leszünk azok, akik Pista bácsitól még a halálos ágyán is kapunk valamit. (Ennek egyébként tanúi lehettünk: a kórteremben az utánunk következők hoztak neki némi gyümölcsöt, amire az Öreg rápillantott, és féloldalasan elmosolyodva azt mondta: „nyugodtan vigyétek haza, az én kajám ott van” – s mutatott az infúziós állványra.) Egyrészről megnyugodtam, hogy tudtam beszélni Pista bácsival, még ha keveset is, és a „Viszontlátásra! Isten adjon erőt!” köszönésre csak egy bólintást kaptam – másrészről azonban aludni csak akkor tudtam, amikor a másnapi Igét olvastam: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Lehet, hogy megbotránkoztató lesz: az Úr-Isten nekünk Pista bácsit adta, hogy tőle tanuljuk meg: aki hisz a Jézus Krisztusban, ha meghal, akkor is él.
Pista bácsi él – és már tudja, mi várt rá. Nekünk, itt maradottaknak pedig hiányozni fog az invokációja: „Szentelj meg minket az igazsággal: a Te igéd igazság.”
