Nyomokban (Isten)kapcsolatot tartalmazhat

Az adventi csendeshétvége idén gyakorlatilag tényleg olyan volt, mintha szépen lassan a nyugalom távoli világába kerültem volna, ahogy Pécs felé haladtunk az autóval. Megszűnt a Blahán doboló cigány bácsi hangszere ütemének pulzálása a fülemben, a Mecsek közti szerpentinek közt pedig még el is bólintottam.

Pápai hozzátartozóim utánam néhány órával futottak be, kifújták magukat az öt órás út után, és akkor már a pécsi Refi menzáját is ostromolhattuk vacsora után áhítozva. Az esti jégtörő játékok mint általában, most is indokoltak, hiszen nagyon sok félénk új arc szóródott szét az iskola aulájában, és a közös hülyéskedés után talán már egy fokkal bátrabban szólítjuk meg egymást. 

Ha lehetek őszinte, mint Krisztus elhívott bár, de méltatlan szolgája, nem a legnagyobb erősségem a tudatos szocializálódás, vagy az, hogy hogyan lehetne teljesen ismeretlen és más helyről jövő embereket összehozni a lehető legkevesebb közhely puffogtatásával, anélkül, hogy beleunnának a saját paramétereik elmondásába. Ezért minden tiszteletem a társaságot összehozó játékok, beszélgetések, illetve a kiscsoportok megtervezőié és vezetőié.

Az áhítatok sajátosak az ezévi Adventben: péntek este dicsőítéssel kezdünk, reggel az egyik kedvencemmel, az ősi antifónás zsoltárok éneklésével folytatjuk, este pedig taizéivel fejezzük be. Zsoltárokat mondani valami esszenciálisan keresztyén dolog. Csak a keresztyének használják fel őket ilyen módon, most már ezer feldolgozásban, átiratban, énekeskönyvben, de még mindig az az egyik legmegragadhatóbb és legátélhetőbb, ha a közösség együtt kántálja ezeket, lassan, lélegzetet véve a sorok közt. Talán szokatlan a pörgős ifjúsági dalokhoz szokott füleknek...
Ebéd után felkerekedünk, hogy ki-ki az éppen számára kedvező módon mozduljon ki a szabadba: lehetőség van szőlészetet látogatni, egy jó lelki beszélgetésre, természetjárni a Mecsekben vagy a belvároson ámuldozni. Én az utóbbit választom, révén, hogy még soha nem voltam Pécsett. Leginkább az fogott meg a séta során a városban, hogy olyan, mintha a huszadik század borzalmai nem mentek volna végig rajta. Műemlékek, török kori dzsámik és mecsetek, illetve egyéb épületek tarkítják a város szívét. Nagy részükön persze a mindenki mecénása EU-s pályázatok is segíthettek, főleg, hogy Pécs (volt 2010-ben) a kultúra fővárosa mindenesetre szívesen bekapcsolódnék az itteni kulturális életbe legalább pár hónap elejéig, no meg misére is szívesen maradtam volna az egyik hívogató Király utcai katolikus templomban – kívülről nézve elég jónak tűnt a hangulata, az énekek kivetítőn, néhányan széttárt karokkal átélésben énekeltek.
Nem beszélve a kilátásról a székesegyház egyik tornyából!

A szombat esti imaséta pápai szervezésű: a mindig aktív, fáradhatatlan vezetőnk, Marton Réka tartja össze a kártyavárat, készíti elő, bonyolítja le és viseli szívén az imaséta sorsát. Mi szinte csak ötleteket adtunk és átbeszéltük. Ezúton is buzgó kalapemeléseim.
A péntek estében is az egyik legjobb dolog, de szombaton sem marad el a késői teázgatás-társasjátékozás. Folytatódnak a napközben megkezdett beszélgetések, mindenki talál magának kedvére való harapnivalót és játékot. Néhányan olyat, amiben miért, miért nem, a hangos artikulálatlan hangok kiadása egy meghatározó elem, mások feszülten figyelik, mikor hullik le vetélytársukról a pókerarc.

Hullafáradtan kerülünk ágyba, a vasárnapi reggelinél mindenkinek hétrét áll a szeme, szemléltető példa Dániel belépése az étkezdébe, amikor is a sor kiállása helyett egy éles jobbkanyart vesz a kávéssarok felé.
Miután a kiscsoportokban Dixit kártyákon keresztül analizáljuk hogylétünket, a mindenkori SDG hétvégék summázása, az ünnepélyes vasárnapi istentisztelet következik. 

Az ünnepélyes talán nem is jó szó, hiszen nem a látszat a lényege, hanem a kenyértörés rituáléja, és az, hogy a kenyeret és a bort mint szeretetközösség osztjuk meg egymással. A kapcsolati tőke története Dávid királyhoz fut ki; és ahhoz a sokszor elfelejtett összefüggéshez, hogy a zsoltáríró király ugyanaz a bibliai alak, aki elrendelte egyik legjobb katonája halálát, csakhogy annak feleségével együtt lehessen, és ugyanaz a Dávid, akinek nemzetségébe születik Jézus Krisztus.

Ebéd után átnyargalunk a pécsi Árkád üzletszövevényén, és már indul is az ötórás buszút-kálvária hazafelé. A Mester és Margarita utolsó oldalain való zötykölődés közben arra gondolok, hogy most már ha zsoltárokat mondok, legalább egy dolgot tudok róluk biztosan: hogy a gyötrelmük és a mögöttük rejlő kegyelem őszinte. Egy ízig-vérig, a szó legjobb értelmében ember írta őket, az élete nyomokban istenkapcsolatot tartalmazott, és ha legalább ennyi nyom lesz az én életemben is a Krisztusról, akkor már elégedett lehetek.

Horváth Eszti (Pápai Református Gimnázium végzős tanulója)