Október 13-án, Pápán huszonnegyed magammal lelkésszé szenteltek. Korábban nem sokat gondoltam erre a szentelés dologra. Úgy éreztem, hogy inkább egy egyházjogi aktus, mintsem lelki történés, amelyet egyszerűen így lehet leírni: "most már nagytiszteletű úrnak szólítanak." Nem gondolom, hogy nagyobb tisztelet jár egy lelkésznek, mint bármelyik embernek, embersége okán. Nem is nagyon értettem, hogy mire jó ez, és miért van rá szükség. Azt hiszem keveset beszélnek róla az egyházunkban. Nem olyan hangsúlyos, mint katolikus testvéreinknél, ahol ugyebár ez valóban egy szentség.
Dunántúli püspökünk igen egyszerűen elmagyarázta: "a belső elhívást, amelyet a Lélek támasztott lelketekben, az egyház felismerte, most pedig kinyilvánítja és megpecsételi." Jó volt ezt hallani! Eddig mindig olyan bizonytalanul, bátortalanul mondtam, hogy református lelkész vagyok. Bizonyára azért is mert nem gyülekezeti lelkész vagyok, de azért is mert valóban hiányozott még valami. Megvolt a teológiai diploma, megvolt a lelkészképesítő, de nem volt meg ez a megerősítés és felhatalmazás, amit ezen az alkalmon kaptunk. Nagyon felemelő érzés volt a sok fekete ruhás között állni, térdelni, fogadalmat tenni és áldást kapni.
Esperesem ezzel az igével áldott: "Légy erős, légy férfi! Tartsd meg, amit Istened, az ÚR rád bízott! Járj az ő útján, tartsd meg rendelkezéseit, parancsolatait, döntéseit és intelmeit, ahogyan meg vannak írva Mózes törvényében. Akkor boldogulsz mindenben, amit teszel és mindenütt, ahová fordulsz." (1Kir 2,2-4.)
Lépni kell! Indulni! Bátran belevágni az életbe, a szolgálatba azzal az ígérettel, hogy Isten áldása kíséri az Őt követőket!
