Első blogbejegyzésem az új honlapon. Kissé megkéstem vele... kissé abba is belefáradtam, hogy a munkámról írjak. Most nem is arról akarok, hanem az egyházi sajtóban és az óriásplakáton is sokat látott Reménység fesztiválról.
Engem is elvitt a kíváncsiság és még a vizsgára tanuló lakótársamat is magammal ragadtam. Szombaton sikerült eljutnunk az arénába, jegy nélkül reménykedve, hogy azért be tudunk jutni. Kényelmes magaslati pozícióban helyezkedtünk el, nem titkolva, hogy inkább szemlélődni, megfigyelni jöttünk. Nagy élmény volt látni a tömeget, valóban telve volt a nézőtér. A figyelmünket sem engedték lankadni az egymást váltó különféle stílusú zenészek. Végig ott volt azonban a kérdés bennünk, hogy ez tényleg izgalmas és érdekes egy olyan valakinek, a keresztyénséggel és Jézussal még nem találkozott?
Aztán jött Franklin Graham. Tényleg volt néhány bátor és fontos mondata, mint az abortuszról kijelenteni, hogy bűn - ahogyan ezt a reformatus.hu-n is olvashatjuk. Egy barátom viszont azt mondta, és ezzel is egyet tudok érteni, hogy miközben a bűnösségét taglalta a prédikátor arra gondolt, bűn az is, ha Jézusról és a megváltásról klisékben beszélünk. A kérdés továbbra is ott járt a fejemben: mennyivel másabb, könnyebben megérthető az, ahogyan ő beszél egy vasárnapi "kánaáni nyelvezetűnek" nevezett prédikációnál? Nem éreztem másnak, jobbnak. Talán nem is ez volt a szervezők célja.
Aztán kiment az a sok ember... oda előre Franklin hívására, de nem hozzá, hanem Jézus Krisztushoz. Nem hittem, hogy annyian felállnak. Tömött sorokban vonultak előre az emberek. Sajnos a hitetlenségem nem hagyott el. Még mindig kételkedem abban, hogy sokan lettek volna azok, akik először hallottál a hívást, először szembesültek bűneikkel és Jézus váltságával. Ebbe persze nem látok bele, de azt gondolom, hogy sokan mentek ki inkább azért, hogy megerősödjenek, megerősítsék hitüket. És azt hiszem ez nem megvetendő. Olyannak tűnt, mint egy keresztelő vagy egy úrvacsorai közösség: kimenni, imádkozni, bűnt vallani, feloldozást kapni. Egyszer én is kimentem egy ilyen felszólításra és jó volt mindenki, főleg a szüleim előtt felvállalni, kifejezni Krisztushoz tartozásomat.
Összességében érdekes volt, régi ismerősökkel is találkozhattam, de mégis idegennek éreztem, és nem tudott teljes mértékben kiemelni kritikus szemlélődő pozíciómból.
