A múlt héten elmaradtam a pápai csoportban tett látogatásom beszámolójával. Talán azért, mert olyan mintha otthon lettem volna. Tíz pápai diákév... Pápán jó sora van az SDG-nek, odafigyelést élvez a helyi csoport. Idén Kriszti és Mesi vezetik lelkesen és tudatosan. Jó látni az odaszántságukat. Alakulóban van a csoport a lánykoliban újra a "szokásos" pince helyiségben. Nagy előny a teológia jelenléte is. Nusi köti össze a két intézményt, s a kirepülő évfolyamok között megjelenő ismeretlenséget.
Ma azonban más vidéken jártam, életemben azt hiszem, először. Tegnap érkeztem Gödöllőre. Nagyon kellemes város. Szépen megújult a múlt féléves uniós elnökségünk kapcsán. Azt hiszem az egyetlen református gimnázium Magyarországon, amelyik a líceum nevet viseli. Csak hatosztályos képzés folyik, minden reggel áhítat a templomban. Örömmel mondta el az igazgatónő, hogy kivételesen jó a tanári kar nem csak szakmai szinte, de hitéletében is. Magam is éreztem ezt a tanári hangulatában, s abban a feliratban, mely a tanárokat az igazgatóiban hetente tartott imaközösségre hívja. S beszélgetve az iskoláról, a gyülekezet aktivitásáról, feltettem a kérdést: mit tudnánk mi ehhez hozzátenni? Miben tudunk segíteni?
Végül a csendesnap lehetőségében állapodtunk meg, egy jövő heti áhítatban, s a nyári vezetőképzőben. Ezekben reménység szerint tudunk valami többletet adni, valamit hozzátenni az iskolai dolgokhoz.
Még előző este kiderült az, hogy csütörtök reggelente egy diákimakör is működik. Így maradtam másnapig - hála és köszönet Szabó Marcsinak a vendéglátásért. Jó volt 12-15 diák között imádsággal kezdeni a napot. Még inkább megvidámított, hogy olyan nyitottak és érdeklődőek voltak felém és az SDG felé is.
Tanulság:
Ismét felvetődött az, hogy a tanárok igen leterheltek, és nem kívánnak, tudnak még több feladatot vállalni. Pl: a diákok elkísérése az országos alkalmakra, legalábbis nem rendszeresen. Ez teljesen érthető azt hiszem, és nem is az a célunk, hogy a tanárokat terheljük, sőt éppen ellenkezőleg. Az viszont fontos lenne, hogy a fiatalok ne kísérő nélkül utazzanak az ország egyik feléből a másikba. Az egyik megoldás azt gondolom az, hogy a kedves volt SDG-seket meg kell kérni erre a feladatra, vagy ha nincsenek a közelben, akkor valaki mást felkérni, akinek futja az idejéből, és még talán jól is érezné magát az SDG közösségben.
