Maszáj földön, Kibiniben voltunk az egyházi iskolában. Kiálltunk a több száz diák elé, és énekeltünk, beszéltünk Magyarországról, előadtuk „a kezek” című pantomimot. Ők is énekeltek nekünk. Egy kisfiú vezette az éneket, aki csak azért volt észrevehető, mert az első sorban állt, viszont a hangja könnyűszerrel vezette a népes diákságot, túlszárnyalva azok kíséretet adó tapsát. Tanáruk kérdéseire szépen egyszerre válaszoltak: Are you happy? Yes! Ebben az iskolában volt lehetőségünk arra is, hogy a végzős osztályokba bemenjünk, bátorítani őket a tovább tanulásra. Egyik lánnyal ott maradtunk, „ragadtunk” miután a tanár úr kiment a többi látogatóval. A diákok egyszerre csak átalakultak. A „jól neveltből” ugrándozó, kiabáló és legfőképpen a fehérek iránt lelkesen érdeklődő kis „vademberekké” lettek. Teljesen körülfogtak bennünket. Olyan közel voltunk egymáshoz, mint a zsúfolt villamoson az utasok. Fogták a hajunkat, bőrünket. Egyszerre öt felől kérdeztek ötfélét: Ki az elnök nálatok? Vannak e hegyek? Mi az a kezedben? Énekelj valami!? Eközben néhány tollat vettem elő a táskámból, amiből pár másodperc alatt egy sem volt már a kezemben, s az egyik el is tört a nagy hadakozásban. Nevetgéltek rajtunk, a kinézetünkön, kiejtésünkön, tehetetlenségünkön. Megpróbáltam válaszolni a kérdéseikre - miután már végre megértettem őket. Az első sokk után, lassan megnyugodtam, aztán el is kellett váltunk egymástól. Folytattuk utunkat, a gyerekek pedig újra fegyelmezetten hallgatták az órát.
Átváltozás
