Már napok óta tart az olimpiai láz. Londonról szólnak a hírek, a sportolókkal van tele a sajtó. Megdöbbentő, hogy mennyi sportág, mennyi versenyző, mennyi szurkoló, micsoda építmények és mekkora szervezés áll mindezek mögött. E nagy kavalkádban ott vannak a mieink, a mi versenyzőink. Büszkék vagyunk rájuk, hiszen Magyarország nagyságát, hírnevét öregbítik. Magam is szívesen nézem a meccseket és futamokat. Jó látni, valóban örül az ember szíve, mikor magyar siker születik. Régi vagy új arcok jelennek meg a képernyőkön, akik hirtelen olyan ismerőssé válnak, s az egész ország kedvenceivé lesznek. A mieink.
Tegnap a Kálvin téren mentem le az aluljáróba a metróhoz. Kicsit elbambultam, talán azon gondolkodtam, hogy akkor merre is tovább, amikor egy kolduló asszony megszólalt a hátam mögött igen fájdalmas hangon: "Éhes vagyok! Adjon egy kis kenyérre valót!" Ránéztem, de elmentem mellette, anélkül, hogy adtam volna neki bármit is. Már lassan egy éve Pesten élek, s azt hiszem kezdek hozzászokni a mindennapos kéregetéshez, de azért még mindig szorít valami belül, és azt érzem adni kéne. Persze, hogy adni kéne, de az nem oldd meg semmit. Ki ő nekem? Honnan tudjam, hogy kinek van tényleg szüksége a segítségre? Aztán eszembe jutott, hogy sokan utálják a kéregetőket, mondván, miért nem dolgoznak. Összetettebb a probléma, de ebbe most nem akarok belemenni. Azon gondolkodtam, miért fáj nekem az, hogy neki nincs mit ennie. Mi közöm nekem hozzá? Visszhangzott bennem a hangja: "éhes vagyok". Szép magyar szavak.... magyarul beszél ő is. Magyarul, ahogyan az "aranyos" olimpikonok éneklik a himnuszt még akkor is, ha rosszul játsszák le. Ő is a miénk. Ők is a mieink.
