Soli Deo Gloria

Jézus sokféle szimbolikus tettet vitt véghez, de az Isten országának a legfőbb jele itt elsőre kicsit meghökkentő. „Íme, az én anyám és az én testvéreim!” (49) Nem a földi családjára mutat, hanem a tanítványok felé. Ez Isten országának legfőbb jele: megtelik az ember szeretettel mások felé, képes lesz azokat is elfogadni, akikről nem is gondolja, türelmes lesz azokhoz, akikről nem is feltételezte volna. Ez Isten országának megvalósulását jelzi az életünkben.

A szólás felelőssége mindig nagyon aktuális, ezért Jézus itt a megszokottnál erősebb szavakat használ. Aki Isten Lelkének munkáját megkérdőjelezi, magának a hitnek a hitelességét ássa alá, Isten mindenhatóságában kételkedik. Az ember minden értéke, belső tartalma a szavakon át lesz hiteles. Van jó fa és rossz fa, van jó és rossz gyümölcs, van jó kincs és rossz kincs. Van jó ember és rossz, van rossz szó és van jó. Éljünk vele! „A jó ember jó kincséből hoz elő jót…” (35).

Ez a legsúlyosabb, s valljuk be, egyben a legbutább vád Jézus ellen: ő a főördög segítségével űz ki ördögöket. Talán azt hisszük, hogy ez a gondolkodás távol áll tőlünk. Mi soha nem kérdőjeleztük meg Isten munkáját valakiben? Nem mondtunk kígyót-békát egy keresztyén testvérünkre sem? Jézusban nem a meghasonlás lelke dolgozott, hanem Isten Lelke. Ezért mondja: „…bizony elérkezett hozzátok az Isten országa” (28). Ha Isten munkáját tapasztaljuk, gondoljunk mindig erre!

Látványos és hangos tetteinknél többet érnek a csendes cselekedetek. Sok merevséget, törvényhez, paragrafusokhoz való görcsös ragaszkodást old fel Jézus ezzel az egy mondattal: „Szabad tehát jót tenni szombaton!” (12). Hálát adni Istennek teremtő tetteiért, szabadító csodáiért, ez a szombat lényege. Hálánk gyakorlati kifejezése másokon keresztül juthat el Istenhez. Használjuk ezt a mondatot bátran! Szabad jót tenni ma is a családodban, a munkahelyeden, még ellenségeddel is!

Gyakrabban is említhetnénk ezt a történetet mind a világban, mind az egyházban. Hiszen Jézus olyan szabadságról tesz bizonyságot, melyet kevesen vállalnak fel. A leírt szabályokhoz való ragaszkodás sokkal könnyebb, mint feltalálni magunkat egy nehéz helyzetben. „…még a templomnál is nagyobb van itt” (6). Milyen nagy mondat ez! Mi nem gondoljuk, hogy a templomnál (az intézménynél, a gyülekezetnél, a törvényeinknél) lehet nagyobb. Pedig van. A krisztusi lelkület!

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve…” (28). Jézus kedvelt mondata akkor hangzik el, amikor kárhoztatja a meg nem térő városokat. Ezeken a helyeken tette a legtöbb csodát. Jézus haraggal teli fáradtsággal beszél, de nem kesereg, hanem magasztal, az Atyáról elragadtatással nyilatkozik. Titkokat jelent ki. A saját csalódottságán, fáradtságán felülemelkedve hívja a megfáradtakat. Csodálatos példa ő nekünk!

„Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok; siratót énekeltünk, és nem gyászoltatok” (17). A közömbös emberen nem lehet segíteni. Akit nem ragad meg sem Keresztelő János, sem Jézus, az sehol másutt sem fogja megtalálni boldogságát. Megvan az ideje az örömnek és a szomorúságnak - a keresztyén ember is tud örvendezni és gyászolni is. Ne rejtsük el, ne tagadjuk le érzelmeinket, hanem engedjük, hogy Jézus velünk legyen az öröm és a fájdalom órájában egyaránt.

„Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” (3). Keresztelő János a legjobb döntést hozta: magához Jézushoz fordult a kérdésével. Jézus messiási jeleket tett életében, hirdette az evangéliumot mint egy meghívást Isten országába, de senkit nem kényszerített. Jánosnak magának kellett eldöntenie: kinek vallja Jézust. Mi már Jézusnak nemcsak az életére, hanem a halálára és a feltámadására is tekinthetünk. Boldog, aki nem botránkozik meg benne, hanem megváltó Urának fogadja el őt.

„Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva” (30). Teremtő Istenünk gondot visel ránk, kezében tartja egész életünket. Jézus szava jusson eszünkbe, amikor elhagyatottnak érezzük magunkat: Isten akkor is velünk van, hordoz bennünket. Ő nem személyválogató, neki minden ember fontos: minden ember megváltására küldte el Fiát, Jézust. Ha Isten ennyire szereti az embert, akkor nekem is meg kell becsülnöm az életet: a magam életét és a mások életét is.

„…megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok” (19). Minden megszólalásunk felelősségteljes, mert beszédünkkel tudunk építeni és rombolni is. Vannak különleges alkalmak, ahol megszólalásunk alapján rólunk, közösségünkről – vagy akár az egész keresztyén közösségről – alkotnak mások véleményt. Kérjük Urunkat, hogy Lelke által tanácsoljon bennünket, adjon szavakat a szánkba. Megtörténhet a csoda: nem mi fogunk megszólalni, hanem „Atyánk Lelke” szól majd általunk.

„Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!” (7). Jézus eljövetelével ennek megvalósulása elkezdődött, hiszen ahol Jézus akaratának engedelmeskednek, ott Isten országa előjeleit lehet megtapasztalni. Hadd legyen Jézus Úr az életünk felett, és akkor mi is az ő uralma, „országa” hirdetői lehetünk. Nagy kiváltság ez, és nagy felelősség is. Úgy éljünk, hogy környezetünkben az emberek találják vonzónak Isten országát, és kívánjanak Jézus tanítványaként élni!

„Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába” (37-38). Jézus örömhírét továbbadni életünk és szavaink bizonyságtételével - ez minden keresztyén küldetése. Isten népe életében vannak külön szolgálati ágak is, melyekre Urunk elhív. Legyen nyitott a szívünk a nekünk szóló elhívás elfogadására. Csak olyan szolgálatainkon lesz áldás, amelyekre az „aratás Ura” küldött bennünket. Kérjük, hogy küldjön minél többeket!

„Ha csak megérinthetem ruháját, meggyógyulok” (21). Jézus megdicsérte a vérfolyásos asszony hitét, és meggyógyította őt. Ma is történnek Jézus ereje által gyógyulások, sőt egész életünkre igaz, hogy ha hiszünk benne mint Megváltónkban, ha lelki kezeinkkel, imádságunkkal „megérintjük őt”, ha személyes kapcsolatban vagyunk vele, akkor az üdvösséget, az örök életet ajándékba kapjuk Istentől. Kegyelemből, hit által, Jézus érdeméért. Jézus él, ezért ma is lehet vele találkozni!

Ki ne látott volna már álszentül fintorgó gyülekezeti tagot egy „nem odaillőnek” tartott személy gyülekezetben való megjelenésekor. Legyünk őszinték – talán ez ránk is igaz volt egyszer. Lehet, hogy ez a látásmód „emberileg”, a saját önigazságunk magaslatáról még igazolható is. Milyen jó, hogy Urunk másként gondolkodik. Igen, az „oda nem illőkről” is. Ez a kegyelem. Hiszen bűneim miatt én sem vagyok a közelébe „illő”!